Az eredmény nem is maradt el, az internetes naplót írók egybehangzó megállapítása szerint Háromszék felfedezetlen, rejtett kincs, ahová az élő hagyományok, a csodálatos épített örökség és a miránk oly jellemző vendégszeretet miatt érdemes ellátogatni. A különféle blogokon megjelent írásokat gyönyörű fényképek illusztrálják, a háromnapos tenyéren hordozást meghálálva a szerzők a nekik megmutatott „másik világnak” csupán a szebbik oldalát láttatják.
És ez így is van rendjén, a számukra – illetve a továbbiakban román turisztikai újságíróknak, aztán a kört bővítve, külföldi újságíróknak – szervezett információs kirándulásnak nem az a célja, hogy a napi valóságot tárja a nagyvilág elé, hanem hogy vendégforgalmi szempontból reklámozza Háromszéket, Székelyföldet. És ez végre már nem a köldöknézés, a siránkozás és önsiratás állapota, hanem a továbblépésé, a valamit tenni tudásé. Az más kérdés, hogy szűk kis hazánk árnyoldalainak állandó „reklámozása” továbbra is szükséges, hiszen Erdély gazdasági elsorvasztása, a magyarság jogfosztásának folyamata még tart, és semmi jele annak, hogy e téren egyhamar változás állna be. Felismerik ezt a bloggerek is, egyikőjük például úgy véli, Háromszéket a belföldi turisták elsősorban a politikai konfliktusok miatt kerülik – az ismételten más kérdés, hogy ezek gerjesztéséért, folyamatos fenntartásáért ki a felelős, kinek áll érdekében. Vagy ott van az állandó, egyes román hírcsatornákon manapság is minduntalan előbukkanó hamis mítosz: Székelyföldön bemegy a román a boltba, és nem szolgálják ki, mert nem értik, amit mond. Érdekes módon a téma az egyik Háromszéket megjárt blogger írásában is feltűnik – felmentésként ugyan, az előítéletektől való megszabadulás önmagának adott magyarázatával.
Böngészve a kúriák földjéről szóló bejegyzéseket, óhatatlanul egy furcsa érzés csapódik le az emberben. Írásaik alapján a bloggerek mindannyian először jártak Háromszéken, hallottak ugyan már ezt-azt rólunk (ezért is az előítéletek), a kívülről jött látogató szemével nézve bennünket azonban, azon túl, hogy bőségesen ecsetelik, mily szép minden, amit láttak, mily nagy a csend, mily finom a pálinka, a házikenyér, a kovácsfogóban sült szalonna, és általában mily jól érezték magukat, a sorok közt elő-előtűnik: egy másik világgal szembesültek. Olyannal, amilyent sok országban megfordulva sem találtak még. És amely valóban kincs.
Hogy az is maradhasson, csupán annyi kellene: engedtessék meg már végre saját sorsunkat magunknak irányítani.