Tizenöt évig volt a romániai röplabda-válogatott tagja, és ez volt a sportág hazai fénykora. Derzsi és csapata ekkor érte el legjobb eredményeit: 1955-től 1968-ig megszerzett egy országos első helyezést, egy arany- és két ezüstérmet az Európa-bajnokságokon, egy ezüstöt és három bronzot a világbajnokságokon, két aranyat az Universiade versenyeken, két aranyat és egy ezüstöt a bajnokcsapatok Európa-kupaversenyén és egy negyedik helyezést a tokiói olimpián 1964-ben. És mindezt  egy szerény és korán apa nélkül maradt családból indulva.
Már csak ezért is érdemes nem csupán emlékezni rá, hanem példaként odaállítani a mai, sokszor elpuhultnak és közönyösnek mondott ifjú nemzedékek elé. De ettől függetlenül is meg kell adni a tiszteletet egy ilyen teljesítménynek és ugyancsak megsüvegelésre méltó hűségnek. Hiszen maradhatott volna a gazdag Nyugaton is, hívták eleget a franciák, ahol évekig edzősködött, mégis hazajött, nyugdíjazása után egészen halála előtt 25 évig élt Sepsiszentgyörgyön, és ennél is több nyarat töltött Feldobolyban. Illene most már valahogy meghálálni ezt a választást, mert nincs olyan sok világklasszis sportolója Háromszéknek, hogy akár egyről is megfeledkezzen. Derzsi Edét megilleti egy hely Erdővidék Múzeumában és egy majdani erdélyi magyar sportmúzeumban a többi híresség között, el lehetne – sőt, kellene – nevezni egy sportpályát róla, egy röplabdaklubot vagy kupaversenyt, vagy akár az épülő sepsiszentgyörgyi sportaréna előterét, de akkor jó kávé legyen benne, és finom dzsesszmuzsika, mert Ede bátyánk ebben is adott a minőségre.
Nem érte kell ezt megtenni – elvégezte ő a rábízottakat jeles módon –, hanem magunkért: minket minősít, hogy nagyjainkat miképpen becsüljük.