A Történelmi arcképcsarnok mellett másik alapkönyv a házunknál a gyászfekete táblájú Unitárius Énekeskönyv volt, amelyhez Dr. Boros György püspök írt rövid bevezetőt „Kolozsvár, 1934. januárius hó.” keltezéssel: „Úgy tetszik, mintha a nagy háború után a sok csapás súlya alatt megkönnyebbülést találnának híveink az éneklésben, mert az 1924-ben megjelent újított kiadást immár harmadikszor nyomtatjuk ki” –, s hogy közvetlenül a világháború elvesztése után milyen sorsot vetett a kocka Erdélyben többek közt az unitárius magyarságnak, arról nemcsak az árulkodott, hogy „P. M.” az első kiadáshoz írt előszót nyomdailag csak „Cluj-Kolozsvár, 1924. szept. 3.” keltezési formában nyújthatta az éneklőnek, hanem még inkább a felrázó hangú szó, amely az előszó végén állt:
„Tennünk kell valamit, s legalább keresnünk a jobbat, különben elsorvadunk. Ahol az ének is elnémul az ajkakon, ott a halál kopogtat, ott a harang is el fog némulni... Jaj nekünk, a fényes múlt örököseinek, ezerszer jaj, ha idejében föl nem ébredünk, ha újra meg nem találjuk az elveszített templomot, ha nem őrizzük szerető gonddal az összetartó és éltető szent oltártüzet, apáink büszke örökségét, a magyar unitárius múltat és öntudatot. Sikerült-e ez irányban tennünk valamit, a jövő és énekvezéreink arravalósága mutatja meg. Nem minden aggodalom nélkül bocsátjuk útjára a könyvet, de azzal a nyugodt öntudattal, hogy tőlünk telhető legjobbat adtuk, azzal a szerető gonddal, körültekintéssel és lelkiismeretességgel, amit egyházunk és fajunk fennmaradásának égető szomjúhozása ezekben az időkben parancsoló erővel előnkbe írt.” Ezzel az Énekeskönyvvel 1935-ben már a mi házunkhoz is jött egy olyan „dallamosabb” jövő, hogy Fülöp Domokos énekvezér „arravalósága” révén a román iskolába járók is tudták sorban: ha beülve az Isten házába, a karzatokon a 16-os szám áll „kezdő énekként”, akkor az éneklő hang, becsukott énekeskönyv mellett is arra áll: „Megpihenni, megnyugodni Hozzád jöttünk, Istenünk, / Mert harcban újabb erőt csak tenálad lelhetünk...”
1940 szeptemberében a házunk „szilvásgombócos laktanyájába” beköltözött honvédrajnak meséltünk sokat a román uralom alatti sorsunkról, de még a „nyílt szívű barátom”, Komáromi Károly sem érezhette mélyebben „anyaországi” voltában a megpróbáltatásos éveinket, s esti meghittebb órákon sem kezdtük előmutogatni a családi „örökség” magyar emlékeit, amelyek közt a kasztenfiók vagy a fényképes kazetta több háborús emlékeztetőt is őrzött, mint például apánk legelső fényképe a szászvárosi laktanya ablakai előtt az olasz frontra induló, felvirágozott alakulattal 1918-ban, aminek jóvoltából azután sok szép magyar katonadalt hallhattunk közvetlenül az apánk szájából is (külön szívbemarkoló volt az a „doberdói dal”, hogy „Csillagos ég, merre van a szép magyar hazám, / Merre sirat engem az édesanyám”, annyival inkább, mivel a dél-tiroli fronton harcoló és sebesülő tizennyolc éves katonalegénynek akkor már egy éve anyja sem volt), a katonakép a maga nemében még közönségesebb emléktárgy volt, de olyan „világháborús emlék” biztosan nem rejlett sehol más háznál, mint az apám kezével készült két kőfaragói rajz, amely két hősi emlékmű terveként állt apai örökségképpen a házunknál: az első egy dupla terjedelmű rajzlapon különböző nézetből rajzolt és centiméterezett, szakszerű tervrajz, ami kőfaragós tanulói vizsgamunkának készült még akkor, amikor a központi hatalmak „győzelemre álltak” (a rajzlap jobb felső részén a cím: „Orosz hadifogságban elhalt osztrák, magyar, német és török katonák sírjára felállíttatott emlék Szibériában”, jobb alsó részén a rajzolói „kézjegy”: „Szabó Mózes IV. é. k. i. 1917. ápr. 28-án.”), a második emlékműterv egy nagyolt vázlat egy régimódi notesz előfedelének belsején immár abból a háborút vesztett korból, amikor Almás is Romániába „szakadt” (ezen is volt egy firkált jegyzés azzal, hogy „Szabó Mózes Homorod almás”, de amellett középhelyen a „PRO – PATRIA”-felírás alatt szinte úgy kapott keretet az, hogy „SZABÓ – MÓZES 1922. I/1”, mintha a nagy összeomláskor „közösöknél” harcolt ifjú katona sem jött volna haza szerencsésen a fejsebével az innsbrucki katonakórházból).
Ilyen és ehhez hasonló „családi örökségek” között az én gyermeki fejem némileg az életkort felülmúlóan „nőtt belül” még akkor is, ha Sanyival csupán malmozgattunk a Történelmi arcképcsarnok hátoldalán, noha a „túlnövés” olykor ugyancsak játékban nyilvánult meg, egy alkalommal például olyan játékban, amely megmaradt „hadi titoknak”, mivel rajtam kívül senki sem tudhatta, hogy milyen játékkal szórakozom, amikor szekérkerék-faragó apám levágott fentővégeivel s kezemben kövekkel úgy folytattam „háborúsdit”, hogy a tornáclépcsők alján az ugyancsak apám által odadöngölt laposkövek „térségét” európai hadszíntérnek néztem, s miután a kövek nagysága, formája és elhelyezkedése alapján „feltérképeztem”, hogy melyik Németország, Franciaország, Anglia, Belgium, Hollandia s Dánia, az egyformán fűrészelt fentővégek darabjait mint „hadseregbeli erőt” elosztottam az „országok” között, és azután a köveimmel úgy dobálgattam a fentővégeket, hogy a „csatákon” Hitler Németországa győzelmesen többet ütött ki az ellenfél fentővégeiből, mint amennyit ő vesztett az övéiből. Legújabban a honvédeink taposták naponta „az európai hadszíntér” laposköveit, anélkül, hogy sejtették volna, milyen „harctéren” járnak, s tulajdonképpen én is csak felnőttebb koromban kezdtem a „háborúsdis titkomnak” azt a hátterét látni, hogy hadi-politikai „korafejlettségem” jórészt a szomszédságnál és a házunknál éveken át közkézen – kölcsönkézen – járt Tolnai Világlapja-példányok rendszeres forgatása révén jutott olyan fokra, hogy aránylag otthonos kitekintésem volt a világra, Európára s mindenekelőtt Magyarországra.
Számunkra Budapest nem volt egészen idegen, távoli város, mert apám révén megvolt az a „szerencsénk” is, hogy ő az utolsó ipariskola évét ott végezve a románok elől odamenekült az iskolával, szóban is mesélt nekünk a magyar fővárosról, állatkertről, Városligetről, Hősök teréről, Halászbástyáról, Szépművészeti és Iparművészeti Múzeumról, a nyílegyenes Andrássy útról, s körben a Dunára kanyarodó körutakról, s a „pesti meséinek” járulékaként nemcsak a „szibériai hősi emlékmű” vizsgarajza s kőfaragói mesterségre jogosító Végbizonyítvány (ma is kezembe véve nézhetem: „Kelt Budapesten, 1917 év május hó 12-én”) erősítette a szavak hitelét, hanem az a térkép is, aminek a hajtogatásokban szakadozott kockáit ma szinte kirakósjáték-szerűen kell összeilleszteni, hogy egybeálljon Budapest székesfőváros legújabb térképe a város régi, világháború előtti, „békebeli’” képe szerint, amilyennek apánk látta, amikor itt irgett-forgott utcáin és terein. Valamivel később, az „összeomlott” frontról hazatérőben még egyszer megfordult a „székesfőrváros” vasútállomásán, de az akkori hazaszabaduló katonaútjáról már azt a mesét mókázta nekünk, hogy neki nem az a feje van a nyakán, amivel született, mert azt „ellőtték” a tiroli lövészárokban, s az innsbrucki kórházban varrtak egy újat helyette – mutatta a varratos két heget is kétfelől a torkán – nekünk azonban kétszeres okunk is volt arra, hogy ne higgyük a „hősi mesét”, mivel „egyfelől” a szemünk előtt „álló” fej jól hasonlított a szászvárosi katonaképen láthatóhoz, s mert „másfelől” anyánktól tudtuk, hogy apánknak gyermekkorában kivették a manduláit. (...)
Most már életünk szeptemberi heteiben a „hős honvédek” a kapunkon belül, házunk fedele alatt tanyáztak, s abban, hogy „megfordult a világ”, még egészen jelentéktelen apróságok is a mámoros érzés mélyebb nyomaival forogtak benne, el odáig, hogy ha „házi honvédeink” napközben távol voltak, én akkor is boldog érzéssel éreztem a jelen voltukat a szalmával terített szobában, mert még a falakba is beleitatódott bőrholmijaik „jó honvédszaga”, amit a körtefa alatt álló gépkocsijuk kabinjában is ugyanúgy érezni lehetett, amikor Daradics Sanyival oda beültünk, s nagy izgalommal még azt is megkockáztattuk, hogy a kormányát fogdosva „megtülköltessük” az autót. „Hétszámra” tele volt akkor minden napunk emlékezetes élménnyel, s összességükben egybe is folytak annyira, hogy még annak a kivételesen emlékezetes napnak sem volt időrendileg vagy sorrendileg elkülöníthető helye, amikor az „almási honvédség” egységes alakulatban vonult nótaszóval hátra Vargyasba, az „almási barlanghoz”, s én egy megpakolt tarisznyával a nyakam között hozzájuk szegődve a Barrák utcájánál, a cserépcsűr szakaszán „tartottam a lépést” velük végig hátra Merke lábjáig, mintha valami „elemózsiás apródként” hozzájuk tartoztam volna. Igazodni úgy igazodtam az alakulathoz, hogy házunk lakóihoz, Komáromi Károlyékhoz tartottam a közelséget házunknak azzal a tarisznyájával, amiben vittem az ételutánpótlást hazulról a sarjúcsinálásba, s este aztán a szilvásgombóc mellett dicsértek engem nagyon Komáromiék anyámnak, hogy milyen fáradhatatlanul „meneteltem” velük a nehéz tarisznyával a vállamon. Nekem csakugyan nehezebb volt az az út, szárnyam nőtt mellettük, amint szépen „egyszerre lépve” verték a port s énekelték hozzá a dalt olyan különös sorszakaszolásokkal, hogy az egyes dalsorok közt négy lépést „némán” léptek a tiszt számolása szerint, ahogy már a falu végétől hallgatni kezdtem: „Árok is van, gödör is van, egy, kettő, három, négy, / Szép lány is van, csúnya is van, egy, kettő, három, négy / Egy kislánynak csak a szeme, egy, kettő, három, négy, / Szemefénye, egy, kettő, három, négy, / Vitt engem a, vitt enge’, vitt enge’, vitt engem a szerelembe, egy, kettő, három, négy, / Volt szeretőm tizenhárom, egy, kettő, három, négy, / Tíz elhagyott, maradt három, egy, kettő, három, négy, / Kettő megcsalt, maradt még egy, egy, kettő, három, négy, / Maradt még egy, egy, kettő, három, négy, / Azt az egyet ihaja, csuhaja, azt az egyet én csalom meg.” Hát ez az ének és éneklés nagyon tetszett nekem, olyan jó hetykén-vitézesen szólt a szöveg is, kivált az a „vittenge, vittenge”, s az ütemes számolások ahogy találtak az énekbeli „számolásával” a szeretőknek... Szinte személyes diadalomnak és jutalmazásomnak éreztem ezt a „menetelésünk” a „magyar királyi honvédséggel” azért az ellenkező irányú, szívszorongatóan hosszú gyaloglásomért hazafelé, amelyre Hosszúmezőn rugaszkodtam volt, amikor meghallottam a mámorító hírét annak, hogy „magyarok lettünk”...
(folytatjuk)
