Fekete Réka
Nagyapám cipészmester volt. Műhelyében patikatisztaság, szerszámjai, akár egy ékszerkészlet, amelyet nagy becsben óv tulajdonosa. Tartása azt sugallta, a mesterember mindenki mástól abban különbözik, hogy egy munkafolyamatot az elejétől a végéig óraműpontossággal végez, utána eltakarít, de közben is úgy dolgozik, hogy környezete tiszta legyen, mások kényelmét ne zavarja. Prázsmári származású szász nagyapámtól ezt tanultam. Rég volt. Ma másként van.
Idős asszonyok csomagokkal, anyukák babakocsival, alig totyogó gyermekek, a sepsiszentgyörgyi Benedek Elek utca és a környék lakói szenvedik el néhány napja, hogy a vezetékek elhelyezése miatt felásott útszakaszról nincs átjáró a járdára, a mély gödrök fölött üresség tátong, a fél méter magasra kilapátolt földkupacot művészet átugrani. A munkacsoport vállát vonogatja, mondják, az átjárhatóság megteremtése nem az ő kompetenciájuk.
Nagyapám soha nem mondta volna, nem ő az illetékes, hogy kényelmes legyen a cipő. Ma pallót helyezne el a kiásott sánc fölé, az időseket átsegítené, a babakocsit maga emelné át a járdára. Olyan nagy dolog ez?
