Belegondolni is irtózatos, de talán nem fölösleges: képzeljük csak el, amint szombat este kosármeccsre indulunk szurkolni, és pokolgépes robbantók hatolnak be a Szabó Kati Sportcsarnokba, miközben pár száz méterrel odébb valamelyik sepsiszentgyörgyi lokálban vendégek tucatjait gyilkolják a terroristák...
Azért sem árt olykor együttérzési gyakorlatokat végeznünk, mert a döbbenet után a közösségi portálokon, a médiában szinte azonnal elkezdődtek a parttalan ideológiai viták, a tragédia legkülönfélébb értelmezéseiből adódó nézetkülönbségek szédületes gyorsasággal csaptak át gyűlölködésbe. Sokan igazolva látták a migránsok befogadását elutasító álláspontjukat, mások ellenkezőleg, arra hívták fel a figyelmet: épp az ilyen terroristák elől menekülnek tömegek. Talán nem is volna ezzel semmi baj, hisz mindkét tábornak igaza lehet, félő viszont, hogy e vita elfödi és akadályává válik annak az őszinte, tabuként számon tartott kérdéseket is feszegető helyzetértékelésnek, önvizsgálatnak, amelyet elsősorban a jelenlegi nyugati vezetőknek kellene elvégezniük.
Mert kétségkívül, igen határozott a francia hatóságok reakciója, mely szerint háborúban állnak az Iszlám Állammal, és harcolni fognak ellene – de azért jelenleg mégiscsak az a helyzet, hogy eme nyugat-európai állam gyakorlatilag képtelen megvédeni saját polgárait saját országhatárain belül. A francia hírszerzés teljes csődjét tükrözi, hogy több hónapig az orruk előtt tervezték, szervezték e nagyszabású merényletet, s ők semmit sem tudtak róla. S mert a merénylők között másodgenerációs bevándorló, francia állampolgárok is vannak, föl kéne már tenni a kérdést: valóban működik-e az a politika, amely az integráció nevében a nyugati jólét biztosítása érdekében beengedi, kíméletlenül kihasználja, majd magára hagyja a más országból, kultúrából érkező, beilleszkedni nem is feltétlenül akaró munkaerőt? Megkerülhetetlen a migránsválsággal való összefüggés is, miután a nyomozók szerint az egyik merénylő a mostani hullámmal érkezett. Valóban az-e a megoldás, hogy Európa külső határainak védelme helyett mindenki előtt tárva-nyitva hagyjuk kapuinkat, miközben valójában azt sem tudjuk, kik özönlenek be Európába? S ha már az Iszlám Állam elleni harc fokozását hirdetik a franciák: talán azt sem ártana megvizsgálniuk, miként jött létre e terrorszervezet, miként vezetett káoszhoz és tragédiák sorozatához előbb a nyugati beavatkozás, majd – amikor égetően szükségessé vált – a gyáva be nem avatkozás Közel-Keleten?
A kérdések sora, persze, ennél hosszabb, a legfontosabb azonban talán mégiscsak az: Európa polgárainak sikerül-e rávenniük vezetőiket arra, hogy feltegyék ezeket és beszéljenek róluk.