Hitt benne, tudta, hogy jó ügyet szolgál, mert szerette az Almási-barlangot, az ottani mészkőbirodalmat, egyszerűen csak szerette szülőföldjét. Szinte egyszemélyes intézményként létezett, mindenkor a cselekedetet, az értelmes és a fontos tennivalókat választva. Már akkor lényeges volt számára a természetvédelem, amikor ez a fogalom szinte még ismeretlen volt, a szocialista diktatúrában csendben, önzetlen vállalással tette a dolgát.
Most, bár nagy szükség lenne követőkre, kevesen vannak, kik hozzá hasonlíthatók. És ez – miközben az is egyértelművé vált: Dénes István pótolhatatlan – társadalmunk fájó hiányossága. Ugyan számosan tűzik zászlajukra a természetvédelem címerét, s lengetik lobogójukat nagy vehemenciával, sokan, nagyon sokan még árnyékába sem léphetnek. Maradtak többnyire az érdekeltek, a zöld szervezetek táborában megnőtt a pályázati lehetőségeket kihasználók, a hórukkszerűen cselekvők, vagyis a megélhetési természetvédők. Ugyanis környezetvédelem címszó alatt számtalan rajzversenyt, vetélkedőt, egyéb hasonlatos pótcselekvést – ahogy Dénes István mondaná, zsákbafutást és lepényevést – szerveztek, szerveznek azért, hogy lehívhassanak és elszámolhassanak valamennyi, gyakran nem is kevés pénzt.
Teszik, mert tehetik. Teszik, mert az elmúlt negyedszázadban az állam szinte teljes mértékben civil szervezetekre bízta a természetvédelem ügyét. Hiteles és következetes tömörülések esetében akár rendben is lehetne, de ez a rendszer, mint minden, öntudatra és felelősségvállalásra építő, illetve alapos szakmai ismereteket feltételező, s visszaélésre ad lehetőséget. Ma már egyértelmű az állam számottevő mulasztása is, hiszen a természetvédelem működő, intézményes alapjait már rég le kellett volna fektetni, mert egyértelműen közérdek és állami feladat is lenne megőrizni az értékeket. Ez persze kicsit fából vaskarika, hiszen az állami intézmények nem a szakmai szempontok képviseletéről híresek, s a témában érintett, úgymond környezetvédelemmel, erdővel foglalkozó, létező hivatalok pedig alig érdekeltek a természetvédelemben.
Mit lehetne mégis tenni, miben lehetne mégis bizakodni? Tekintve a mértéktelen természeti pusztítást, vissza­élést, a fa és más természetes nyersanyagok iránti fokozódó étvágyat, nehezen remélhető, hogy utódaink is örülhetnek majd azoknak a természeti értékeknek, amelyekért Dénes István és társai csatáztak, illetve követőik ma is kiállnak. A természetvédelem számos nyűggel, konfliktussal, érdekellentéttel jár, csak ezeket felvállalva, az ügyet képviselve, oktatással, neveléssel lehet változást remélni, illetve elkötelezett civil szervezetek összefogásával kellene kikényszeríteni a megfelelő jogi és intézményes keret létrehozását. A haszonleső, megélhetési természetvédőket pedig civil társaik szoríthatnák a pálya szélére, hogy ne hiteltelenítsenek egy fontos közösséget.