Mondanom se kell, hogy nem volt erő és hatalom, mely ágyba bújtassa őket, amíg vesszőparipát nem vágtam nekik, s végig nem nyargaltak a kerten. Ha jól emlékszem, így csináltátok ti is gyermekkorotokban, de amint már rég megállapítottam, egy sem volt köztetek olyan eleven, nyugtalan vérű gyerek, mint Öcsike. S ami különös büszkeséggel dagasztja nagyapai szívemet, bár úgy karatyol már németül, hogy az csupa csoda, talpig magyar gyerek ő. Hogy a sok közül csak egy ősmagyar vonást említsek: Öcsike irtózik a víztől. Bőgni nem bőg, de szörnyen rugdalódzik, amikor a frelájn (a német kis­asszony) belenyomja a fürdőkádba.
Nahát, fiam, én ezen nem is csodálkozom. Magam is rugdalódznám, ha azt tennék velem, amit szegény Öcsikével. Hiszen ha a fürdés csak abból állna, hogy az emberfia beleül a kádba, s ott lubickol kedve szerint! De a fürdést keserű víznél keserűbbre keseríti a mosdatás. Hihetetlen lelketlenséggel sanyargatják meg szegény gyereknek orrát, fülét, fejét, nyakát, mellét, hátát, lábát, a lábának minden ujjacskáját. Csuda-e, hogy Öcsikét, valahányszor fürdésre kerül a sor, a Könnyű nevű almafa tetejéről szedik le? Amikor azt a fát én ültettem, már az unokáimra gondoltam, holott te meg a testvéreid apró gyermekek voltatok akkor. Úgy neveltem a fát, hogy a mellékágak a földtől harminc centiméternyire induljanak növésnek. Miért? Azért, hogy majdan a háromesztendős unoka is fel tudjon rá mászni. S íme, ez a fa állandóan tele van gyerekkel, ők maguk nevezték el Könnyű fának, mivelhogy könnyen lehet fölmászni rája.
Gondolom, e hosszadalmas bevezetés után ideje rátérnem a mai nap legnevezetesebb eseményére: hogyan fürdött meg ma Öcsike?
Talán emlékszel rá, hogy tavaly nyá­ron egy vén fa kiszáradt, azt én kivágattam, de az unokákra gondoltam: úgy vágattam ki, hogy játszhassanak rajta. Meghagytam a tövén két csonkot, a közé lefektettem egy deszkái: na, gyerekek, lipinkázzatok! Hát ma délután eljön hozzánk a kis Lujzika, Öcsike kedves játszópajtása, s egykettőre felülnek a deszka két végére.
– Ó, de jó, ó, de jó! – ujjongtak a gyerekek. – Fel, le! Fel, le!
Sokáig gyönyörködtem a lipinkázásban, de egyszer csak, mit gondolt, mit nem Öcsike, látom, hogy amint földet ér a lába, hirtelen leszáll, s úgy tesz, mintha el akarná ereszteni a deszka végét.
– Öcsi, Öcsi! Mit csinálsz!? – sikoltozott Lujzika.
De Öcsike csak meg akarta ijeszteni Lujzikát, és egy pillanat múlva ismét ráült a lipinka végére, tovább folyt a játék: Fel, le! Fel, le!
Igen? – gondolta magában Lujzika. – Meg akartál ijeszteni? No, megállj! S hát Uram, Teremtőm, egyszer csak mit látok? Látom, hogy a huncut Lujzika hirtelen elengedi a lipinkát, szépen leszáll róla, Öcsikének meg ég felé áll a lábacskája.
Egy pillanat műve volt az egész, mire odarohantam, Öcsike már benne ült a dézsában, melyet tele vízzel éppen a frelájn tett ki az udvarra, hogy melegedjen, langyosodjon a víz, s hadd lubickoljanak benne majd a gyerekek.
Ez a váratlan fürdő szemmel láthatóan kellemetlenül, hogy ne mondjam: kínosan lepte meg Öcsikét. A lábacskája égnek állott most is, mintha azzal kérte volna az angyalkákat, hogy tüstént repüljenek le az égből, s őt húzzák ki a dézsából. De az angyalok nem szálltak le az égből, s mire én odaértem, Öcsike egyet rugaszkodott, a dézsa felfordult, s Öcsike csuromvizesen, de hősiesen kimászott a dézsából. Kutya baja sem történt Öcsikének, s mert végre is ő „férfi”, elfojtotta a sírást. Mindössze egy-két könnycsepp csordult ki a szeméből, de makacsul állította, hogy az sem könny volt, hanem víz.
Este, amikor a rendes fürdésre került a sor, Öcsike végtelen boldog volt. Vala­mennyi gyereket belenyomták a kádba, csak őt nem. Hevesen tiltakozott, hogy aszongya: én máj füjödtem!
Igazat kellett adnunk Öcsikének, aki lelkéből kacagott a többi gyereken, amint azokat prüszköltették, gyomrozták, orrukat piszkálták, fülüket cibálták.
Végezetül: Öcsike e pillanatban a Könnyű fa tetején van, onnét lesi, mikor jön már Apus Pestről. Hát csak jere, fiam, jere.