Ha pedig azon hírügynökségi megfogalmazásból, miszerint a két házelnök, ha arra az igénylők felkérik, az anyanyelvű mise bevezetése érdekében is hajlandó lesz közösen a pápához fordulni — nos, ha ebből is lesz valami, akkor a csángóföldi iskolaszemle jelentőségét egész egyszerűen nem lehet túlbecsülni.

A magam részéről azonban annak tudtam volna igazából örülni, ha a Moldvában elkezdett történelmi látogatást egy felsőoktatási fogadás követi, mondjuk, a kolozsvári állami magyar egyetemen.

Az erdélyi magyarság számára egy feltámasztott Bolyai Egyetemnek ugyanis semmivel sem kisebb a fontossága, mint a moldvai csángóknak a magyar szóhoz való joga. Erdély népei közt a művelődési egyenlőségnek immár kilencven valahány éve — mióta fegyveres katonák tették ki az utcára magyar tanári karát 1919 májusában — egyik fő akadálya az önálló magyar egyetemi élet felszámolása vagy korlátozása. (Legutóbb a magyar ,,vonal" egyik vezetője mondott az új úzus szerint ,,köszönetet" azért, hogy a magyar tanszemélyzet tizenkilenc tanársegédeddel bővülhet, és hogy pár kolléga előléptetését is megengedték, bár, tette hozzá, jóval többre lenne szükség. Magyarán: alapszükségleteit sem tudja a ,,vonal" kielégíteni, önálló fejlesztésről, oktatáspolitikai és tudományos kibontakozásról pedig szó sem lehet...)

Szögezzük le: miképpen akkor megbírt volna Kolozsvár két egyetemet, úgy megbírna ma is — mégis az évszázadhoz közelít a jogfosztottság időszaka. Olyan csorba esett ennek folytán a romániai demokrácián, mely kiköszörüléséhez az erdélyi magyarság, ha a csángókkal összefog sem lesz önmagában soha képes, nincs hozzá ugyanis többségi partner.

Mai helyzetében nincs. De egy kezdeményező, a legkézenfekvőbb normalitás mellett kiálló magyar állam mellett biztosan lenne. Hozsannázva üdvözölnénk ez esetben Szili Katalint vagy bárkit Erdély különben minket alanyi jogon megillető magyar egyetemén.