A Vak visszhang című válogatott verseskönyv, mintha a két utolsó kötet, a Védett vidék és reprezentatív folytatása, a Vargaváros előzményeit keresné, „fény”, noha a felejtés „résein” át, de megvilágítja ama verseket, amelyek mintha megigazulva a végső változatok felé mutatnának. Mintha ugyanannak a hosszú költeménynek a részleteit írná a költő indulásától, két meghatározó motívumát variálva. (Olvasójának ez kínálja az összehasonlítások semmivel össze nem hasonlítható gyönyörét is.) Egy életfogytiglani szerelem különféle stációi és a titkait őrző hazai táj, olykor komor, fenséges, felidézése variálódik, idegen városok, tájak, utazások a tenger élményeivel keveredve! De a két utolsó „nekifutás” visszatekintő darabjaiból a realitás és irrealitás határán bravúrosan egyensúlyozva már az ironikus s a nosztalgikus visszatekintés is kimarad, helyüket a szenvtelen, távolságtartó leírás veszi át, időnként olyan bravúrosan, hogy szinte belobbannak a már kihamvadt(nak hitt) szenvedélyek. „Úgy ugrott be akkor az autóba, az / anyósülésre, mint egy boldog kamasz, / minden porcikájában reszkető örömmel, / és nem tudta a szemét levenni róla / azon a pár száz méteren, amíg a szállásuk / elé oda nem értek. Nagyon jó, nagyon jó, hallja / és érzi most is azt az illatot, későbbről, és / látja maga előtt az arcát…” (Inkognitó) Itt található egy nem is talányos ajánlás is: Sz. L. és K. E. Nyilván az utolsó évek verseiben oly sokszor kísértő Szabó Lőrincre és a Huszonhatodik évben megírt nagy szerelmére céloz a költő, mérhetetlenül kitágítva a vers, a versek határait. Sok a célzás, az allúzió, az idézés, az átirat, Babits és Kosztolányi, Szabó Lőrinc és Dsida, Kányádi különféle versei, versrészletei kelnek váratlanul életre a rájuk eső fényben. A leggyönyörűbb – kivételesen sok szép és megrendítő vers található a könyv utolsó részében – a Babits Ősz és tavasz között című versére rímelő Film. „És egy árny a reszkető magasból / földre lép és meglepődik attól, / metsző szél fúj, didergeti kedvét, / havon, jégen vére mintha festék, / s oly áttetsző, mint a lenge pára, / vodka gőze, hőt lehelő kályha.”
Az utolsó versek között egy harmadik, eddig bujkáló motívum is feltűnik és felerősödik. A fohász. „Segíts meg, kérlek, Szűzanya, úgy szeretnék / még gyermekeimmel hegyek / és völgyek, dús lankák, sűrű erdőségek, / a környező vidék ölén / járni gombászni, gyógynövényért, vagy csak úgy, / kedvünkre kószálni, menni / örömmel kicsi családommal a hegyre / fel, völgybe le, s elpihenni, / ha jön az éj, a csillagok alatt este.” Ide, azt hiszem, felesleges minden kommentár. Igen, arról is szólnak ezek a versek, ami elvész, elveszhet. „Mert rettenetes – Szabó Lőrincet idézve –, hogy az ember útja oly silány, oly rövid…”

Fekete Vince: Vak visszhang. Válogatott és új versek 1995–2015. Sétatér könyvek. Kolozsvár, 2015.