A királyi himnusz éneklésénél fölállott, csak az orgona bevezető akkordjainál nem... Az ügyben kihallgatott Stănescu M. Marin tanító kijelentette, hogy nagyon keveset tud magyarul, Fülöp Domokos pedig nem emlékszik a beszédre; egy másik »magyar«, Gódra Mihály azt vallotta: a »lelkész afia (atyánkfia) a királyhimnusz intonálásánál nem állt fel, de imádkozott a királyért és a román népért», Comanari Victor tanú szerint pedig »fel volt állva a himnusz alatt is«... Kik voltak a jelentgetők?... az almásiak homloka ráncba szökik, ha a múltat tudakolva közeledem hozzájuk. Tudorán, ő minden bajnak a forrása. Egy pap, akiről nem lehet tudni: a fajtáját szerette-e vagy a miénket gyűlölte?... »Püspök úr! Folyó hó 17-én reggel 5 és 6 óra között valaki a görög katolikus lelkész lakásán egy ablakot kővel bedobott« – írja Simén tiszteletes fájdalmas levelét. »Dacára annak a meggyőződésünknek, hogy az oklándi antirevizionista gyűlésről és az utána rendezett bálból hazatérő görög katolikusok tették, akik amiatt, hogy várakozásaik ellenére semmi ellátásban nem részesültek, dühösek voltak, és éppen abban az időben jöttek haza, mégis a csendőrség a mi fiainkat vette elő...« – de hagyjuk az ártatlanul meghurcoltat beszélni... Tudtam, hogy beteg, ezért telefonon megkérdeztem, volna-e kedve elbeszélgetni velem... »– Tudja, az úgy volt, hogy a családból legalább egyet át akartak téríteni a görög katolikus vallásra. Én azon az estén Lövétén voltam Antónya Péter komával, valami színdarabot mutattak be. Az őrsparancsnok is ott volt, tőle nem messze ültünk. Mikor vége lett, a kultúrház előtt összeverekedtek a fiatalok, az én sapkámat is leverték a fejemről, a rendőrségen adták vissza.« Akadozik a hangja, mikor beszél. »Hárman tanúskodtak ellenem. Antónya Pétert úgy megverték, hogy térden tudott hazamenni. Azt vallotta, látta Sándor Mózest amikor egy követ felvett és bedobta az ablakot.«... Sándor Mózest a lövétei őrsre vitték, jól megverték és egy éjszakára hideg fásszínbe zárták... Nyilatkozatában utalt arra, hogy ő Lövétén volt, a rendőrfőnökkel is beszélt, de nem használt. Megkötözték, a kötél végét egy rendőr fogta, úgy mentek gyalog Szentkeresztbányára. A lázon egy ösvény vezetett Kápolnásfalu felé, azon mentek. »Az őrmester betöltötte a puskát, hallatszott a závár csattanása, ekkor a kiskatona odajött mellém, a fülembe súgta: mondd, hogy nem te törted be, különben ebben a szent helyben véged van, erre az őrmester mellém lépett, és a puskatussal úgy fejbe vágott, hogy a bányai rendőrségen tértem magamhoz.« … Egy éjszakát az udvarhelyi fogdában tölt, majd László Viorel udvarhelyi bíró hallgatja ki. Látva a négy nyilatkozatot és a meggyötört fiatalembert, az ügyet ideiglenesen felfüggesztette... Sándor Mózest behívták katonának Brassóba a csendőrséghez, onnan tizenkét alkalommal idézték be az oklándi prefektúrára, míg a tábornok, akinek tisztiszolgája volt, megsokallta, és közbelépése következtében Sándor Mózest felmentették mint »nevinovat«-ot... „Soha nem volt áldásos az erőszakos asszimilálási kísérlet és nem is lesz, csak gyűlölséget eredményez. A gyermek megtanulja, amit feladnak neki, de amikor megnő, csak utálattal gondol arra, amit értelmetlenül bevertek a kobakjába. A természetes asszimiláció ellen senki sem tehet. Ha valaki jól érzi magát a világ bármely részén, az igyekszik a befogadó nép nyelvét minél tökéletesebben elsajátítani, de nem köteles nemzeti hovatartozását feladni...”
Az erőszakos asszimiláció almási gyászfejezetéhez tanulságos tükörképet nyújt még egy vallomás a sok „homlokráncolásos” közül: „Nemcsak az iskolai tevékenység, de a kulturális megnyilvánulások is román nyelven zajlottak. Szegény, ártatlan székely gyerekekre idegenből hozott román népviseletet adtak, és járatták velük a Maros menti román táncot.” Mi sem tudtuk, mit járunk, meg osztán én még a színpadon is szerepeltem, színdarabot tanultunk, Oglinda, oglinda volt a címe. Én ott ityegtem-fityegtem a tükör előtt, ott kellett rázzam magam, nem értettem, hogy miért. – A táncban én mindig legény voltam – mondja Bencző Irma néni, aki ma már 75 éves, és talán annak a sok megaláztatásnak a hatására, ami tudta nélkül beivódott a lelkébe, varrja megszakítás nélkül a régi homoródalmási népviseletet. Bencző Irma néni a Kerekpástról, közvetlenül a Tódorán-ház szemközti szomszédságából valószínűleg „román Hófehérkéje” volt akkor Tódoránéknak, az ő „oglindájuk” előtt, amiről nekem a román ábécéskönyvnek az a képes oldala jut eszembe, ahol színes-szemléletes rajzokkal a román „dzs”-írás és -olvasás „ge”-leckéjét tanultuk, ami részemről egészen „jól értett” lecke volt, mert amint „elmesélte” az oldal egy ablakbeverésnek a „történetét” – labdázott egy gyermek (talán „Gelu”?) egy ablaknál („geam”), a labdát („mindge”) nekirúgta az ablaknak, az üveg betört („sparge”), a gyermek attól potyogó könnyekkel bőgni kezdett („plânge”) –, én abban a bevert ablakú „mesében” egészen „otthon” éreztem magam, mert nem sokkal azelőtt – 1936 előtt, amikor még állt a vén házunk – velem is az történt, hogy Sanyival valami miatt összeheccelődve meg akartam őt hajítani, ő beugrott a házba, s belülről, az ablak mögül vigyorogva hergelt tovább, hogy „lám, meg merem-e hajítani”, és én habozás nélkül hajítottam a követ, ő elugrott, de az ablaküveg szétment, és azzal az én merszem is „összement”, kezdtem mindjárt a „hasamat fájlalni”, mert kiskoromban elég hasfájós voltam, s tudtam, hogy olyankor anyám nagyon sajnál engem, minélfogva számíthattam arra, hogy az ablaktörés miatt nem verődöm meg. Nem is kaptam ki, és Sanyiban is volt annyi bűntudat a hergelés miatt, hogy azt vallja, hajigálózás közben, véletlenül tört be az ablak. Ekkor a kő még „csak” a szülői ház ablakát verte be testvéri csetepaté folytán, a román ábécéskönyv zúzott ablakánál azonban már bebújhatott a tudat alá egy olyan kőnek a képzete is, amely jóval később aztán a Tódorán-lakás ablakánál egy lapos kővé „formálódva” akadt fenn az ablaktalpán, ami már egy más „viszketése” volt a tenyérnek, miközben arról semmi tudomásom nem volt, hogy egyszer régebb már irányult kő a Tódoránék ablakára. Hallani azonban hallottam sok mindent arról, hogy Lövétén van egy rettegett csendőrőrs – nem volt az sem „csendőr”, sem „rendőr” a mi nyelvünkön, hanem „csendér” –, ahol kegyetlenül vernek embereket, néha almási utcán is látni lehetett a párosan járó, nagy kerekségű tányérsapkásokat, a tiszteletesünk zaklatásairól egyet-mást tudtak s beszéltek egymás között az emberek, s amikor 1936 végével „bejött” a félig készítetlen új házunkba az 1937-es Unitárius Naptár, azzal kezünk között forgott Simén Domokos tiszteletesünknek egy írása is a templomunk képével együtt, amit olyan büszke érzéssel néztünk, hogy kék színezővel még egy napot is rajzoltunk a templom fölé, csak arra nem voltunk büszkék, hogy a tiszteletesünk cikkének az volt a címe, hogy Püspökeink Mereştin, miként a templomkép alatt az állt: „A mereştii unitárius templom”. Lehet, egy jó esztendő múlva ez a „képemlék” is valami módon benne volt a „színes ceruzában”, amikor a román papné rajzóráján templomunk tornyát piros-fehér-zöld zászlóval rajzoltam, mindenesetre a naptárnak a „mereştii” része hagyott annyi nyomot bennem, hogy miután az időtépte oldalak közt alig mutatóban maradt meg egy hányódó s ugyancsak szakasztott szélű lap a templom képével – alatta az épségben maradt szöveg arról szólt, hogy „Épült 1786-ban; 1936-ban (150 éves évfordulón) kijavíttatott 150.000 lej költséggel. Új orgonája (19 változat, 2 manual) 1929-ben készült” –, engem 52 esztendő eltelte után olyan késztetés fogott el, hogy 1989 márciusában a püspökségen kikértem a könyvtárból a naptár ép példányát, s a szakadozásokkal elveszett szövegrészeket bejegyzeteltem a rongyollott házi példányunkba, minek jóvoltából pillanatnyilag annak a „hátterét” is nézhetem Simén Domokos soraiban, hogy milyen „irredentizmus” miatt kutattak templomban, papilakban addig, míg „dinamitot” találtak: „A Mereşti-i egyházközségben az első írásos nyoma a püspöki vizsgálatnak 1789. április 19., 20., 21., 22. napjairól maradt fenn... Ebben az időben épült fel a mostani, harmadik temploma. Ezt a templomot szinte a semmiből építette fel a hívek buzgósága... Gyűlésben közadakozásra hívták fel a híveket, s azok minden anyagot, pénzt és munkát megadtak... És a templom épült napról napra. Falait emelte az egyházszeretet, köveit összefogta az áldozatos igyekezet, tetejét emelte az Isten dicséretét szolgáló buzgóság... Ekkor volt a legelső istentisztelet is benne. Az öröm, hogy verejtékkel, önerején épített templomában dicsérheti végre egy igaz Istenét, annyival nagyobb volt a hívek lelkében, hogy osztozni látta benne püspökét is. Szinte csodálva látjuk ma e hatalmas teljesítmény nagyságát (=áldozatkészség sorolása)... Csak így lehet megérteni a 909 lelket számláló akkori egyházközség önmagából teremtő erejét. Építeni csak így lehetett. De ma is megtartani csak így lehet a meglevőt...”

(folytatjuk)