Hiszen sem a Borbély–Dresch Quartet koncertjén, sem a gyimesi parasztmuzsikusokat, a Timár testvéreket felvonultató Rekegőben nem esett szó a kompozíció és a szabad improvizáció harmóniáját egyedi módon megteremtő művészről, a zenei nyelv(ek) és megfogalmazások mélyén mégis ott volt az ő hitvallása a muzsikáról, a „titkok titkáról”. Az ember és a közösség szellemi tevékenységéről, ami maga a sajátos őserejű szellem, maga a géniusz.
A két „dudás”, a szaxofonok és furulyák egész arzenálját felvonultató két Mihály – Borbély és Dresch – és két fiatal művésztársuk – G. Szabó Hunor (dobok) és Horváth Balázs (nagybőgő) – a magától értetődő belső világokat idéző zenei anyanyelvből, népzenénk „géniuszából” táplálkozva villantotta fel azt, amire mestereik „tanították” (és itt nemcsak Szabadosra, hanem a gyimesi muzsikusokra is gondolunk). Vagyis azt, hogy egy zenei megnyilvánulás nem elsősorban kinyilatkoztatás, kulturális aktus, hanem olyan építkezés, amelyet minden előadás alkalmával érdemes „elkövetni”. Kategorikusabban fogalmazva: el kell követni ahhoz, hogy a pontosan megkomponált szerkezeti elemek, a közöttük-velük-ellenük megjelenő improvizáció túllépjen a fülnek tetsző harmóniákon: szellemi létezésünk egészét érintse.
Hangokból építkező világ ez, amely – ha érző és értő lélekre talál – teremtő erővé emelkedik.