A marosvásárhelyi Mentor Kiadó súlyos kiadvánnyal lepte meg a pedagógustársadalmat és a szakma meg a téma iránt érdeklődőket: egy ezeroldalas, képanyaggal gazdagon illusztrált, súlyra másfél kilogrammos — megmértem — kötettel rukkolt ki Az erdélyi tanító- és óvóképzés történetéből címmel.
A kiadvány alcíme: Az erdélyi magyar tanító- és óvóképzés évszázadai Aradtól Zilahig (1777—2000). Az anyagot gondozta és sajtó alá rendezte Szabó K. Attila, szakmai szempontból lektorálta dr. Mészáros István, szerkesztette Sebestyén Mihály. A kiadvány huszonhárom szerzőt vonultat föl, akik mindenike egy-egy iskola történetét vázolja.
A vaskos kötet címében a határozóragos ,,történetéből" szó azt is jelzi, hogy a munkát — súlya, mérete és szerzői gárdájának népessége ellenére — nem vélik a téma teljes kimerítőjének. Ennek ellenére — és a felsorolt forrásanyag alapján is — az erdélyi iskolai és óvóképzés legteljesebb összefoglalását, páratlan értékű alapmunkát helyeztek asztalunkra, amelyet ezután sem a szakma, sem az érdeklődők nem kerülhetnek meg.
Szabó Kálmán Attila Bevezetés címmel a népoktatásról és tanítóképzésről, a kisdedóvásról és óvóképzésről, az erdélyi oktatás- és iskolai intézménytörténetről monografikus összefoglalót tesz közzé, amely, mondhatni, a könyv további fejezeteit megalapozó pillér és tartóoszlop. Erre az alapra épülnek rá, de egyben a monográfia tartóelemei is az intézménymonográfiák, Arad, Brassó, Csík Déva, Gyergyó, Kézdivásárhely, Kolozsvár, Lugos, Marosvásárhely, Máramarossziget, Nagyenyed, Nagyszeben, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmár, Szászrégen, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Temesvár, Zilah iskola- és óvodatörténete.
A részmonográfiák felölelik Erdély 23 városának és 45 iskolájának két- és negyedszázados történetét 1777 óta. A betűrendes iskolatörténeti nyomkeresés megkönnyíti a kötetben való eligazodást, illetve a kiadvány kezelését, és jelzi azokat a természetes egyenetlenségeket is, hogy nem azonos ,,súlyú" és históriai gyökérzetű iskolák kerülnek egymás szomszédságába. Mert természetes, hogy például a rövid életű bákói magyar tanítóképzés története nem tartozik azonos ,,súlycsoportba" a nagyenyedivel vagy a székelykeresztúrival. Ennek a szerkesztési módnak előnye viszont, hogy elkerüli az intézmények jelentőségének esetleges vitákat gerjesztő súlypontozását és besorolását.
Természetes, hogy a valós iskolatörténettel összhangban lévő terjedelmi különbségek tapasztalhatók intézményenként is a bemutatók között, amelyeket színez és egyedivé tesz a monográfiaírók különböző tájékozottsága, anyagkezelése és a rendelkezésre álló forrásanyag bősége vagy éppen ennek szűkössége.
Magam a háromszéki oktatástörténetet néztem át tüzetesebben, A kézdivásárhelyi tanító-, tanítónő- és óvónőképzés történetét, amelyet Farkas Ferenc összegezett, s az Ozsváth Anna által szerkesztett fejezetet, az Óvónő-, tanítónő- és tanítóképzés Sepsiszentgyörgyön címűt. Az előbbi intézmény végzettje vagyok magam is, s az utóbbi városban élek évtizedek óta, és számos személyi, családi, baráti és ismeretségi szál köt az itteni oktatási intézményekhez. A könyv iránti érdeklődésem egyik meghatározó eleme ez, hinni merem, hogy sokunk így veszi kezébe és lapozza, olvassa át ezt a fontos kiadványt.
Szabó Kálmán Attila bevezetőnek nevezett oktatástörténeti monográfiája pedig az én újságírói szakmámban nélkülözhetetlen, rendet teremt az erdélyi és a kapcsolt részek iskola-, nevelés- és oktatástörténetében, s ezt olyan társadalompolitikai, ideológiai közegbe helyezi, amely az eddigi zűrzavaros résztörténeteket, részeseményeket összefüggési rendszerbe szervezi, értelmezhetővé teszi.
Szándékosan emelem ki — mintegy figyelmeztetőként is — A két háború közötti és a II. világháború alatti helyzet Erdélyben című fejezetet, amely az erdélyi hatalomváltás ígéreteit és valóságát szembeállítva, a kultúrzónák bevezetését, az intézmények és tanítók sorsának alakulását mint az elnemzetlenítés félelmetes eszközrendszerét mementóként vetíti elénk.
Az ezeroldalas könyvnek gazdag történeti tényanyaga mellett rendkívüli érdeme, hogy olvasójában egyszerre ébreszt bizalmat és büszkeséget a két- és negyedszázados, Erdély és a kapcsolt részek egészét behálózó iskolatörténet feltárásával és összefoglalásával, másrészt erőt sugároz és elhatározást erősít, hogy a tanítói, óvónői hivatás a közösségi összetartás, a szellemi építkezés, a nemzeti megmaradás nélkülözhetetlen alapja és meghatározó eleme, sokszor fordított arányban azzal, amiként az oktatási rendszert és ennek szolgálóit, a pedagógusokat nyomorgatják.
Váci Mihály a kötet elején mottóként idézett verse az ezer oldal végiglapozása és olvasása után újabb súlyt nyer, üzenete felerősödik: ,,Ilyen kívántam lenni én is, ott, a / homokba szúrt nyárfa: — a tanító, / ki fénybe tör, ragyogó hit a lombja, / irány azoknak, jel és biztató, / kik jönnek barázdákban botladozva."
A kötetnek minden magyar pedagógus és minden oktatási-nevelési intézmény könyvespolcán lenne a helye. Köszönet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, hogy anyagi támogatásával kiadását lehetővé tette.
