Ha a gyerekember tíz évig (négy elemi, hat középfokú) egyházi iskolába jár, óhatatlanul annak a vallásnak a tartós befolyását építi be fejlődő személyiségébe. Nem volt ez másképp velem sem. Kezdjük talán a legkézenfekvőbbel. Jó apám minden gyermekét lefordíthatatlan ősi keresztnévvel látta el.
Elsőként a hun király neve, Attila kínálkozott. Ám a hagyomány tisztelete hozzátette még keresztségemben a nagyapai és nagybátyi Jenő keresztnevet. Ez már lefordítható, és a keresztlevelemben Eugenként jelenik meg. Hozzátettek a bérmálásomkor – mert azért szent név is kellett – még kettőt, a Jánost és a Lajost. Így most már négy keresztnevem volt. Elmondom a továbbiakban, hogyan lett az ötödik, nevezetesen a László.
Történt 1946-ban, hogy két osztálytársam, Gálfy Zolti és Kerekes Tibi elújságolták nekem, ők kiskordások, azaz a kolozsvári Szent Ferenc harmadik – civil – rendjének a tagjai. Érdekesnek tartottam, ahogy egymással versengve sorolták el a klastrom egyik épületében a fiatal fiúk és lányok gyülekezetében rendezett vallásos és világias jellegű összejöveteleket. Vonzónak tűnt. Elmentem hát én is, és beiratkoztam. Benedek Fidél atya – a később történelemből doktorált tudós rendfőnök – szívesen fogadott. Jól ismerte édesapámat. Életem első színpadi „műve” is ekkor született, amelyet a nagy refektóriumban (a kolostor ebédlőjében) előadtunk. A lelkes szülői közönség nem figyelt fel arra, amikor színpadi haldoklásom hiteles megjátszásakor elfelejtettem saját szövegemet. Kínos volt! Nos, terciárius (harmadrendi) testvérként lettem László testvér.
Azonban egyre kényelmetlenebbül éreztem itt magam, látva, hogy testvértársaim és jómagam is sokkal inkább a lányokkal való együttlét miatt vagyunk ilyen buzgók hitünkben. 1948-ban, kevéssel a rendek feloszlatása előtt bementem Fidél atyához és bejelentettem, hogy kilépek a rendből. Vigyázz a lelki üdvödre, mondta megértéssel az atya, akivel majd csak a hetvenes években találkoztam ismét Málnásfürdőn. Ekkor elbeszéltük egymás életét, nemsokára, ’79-ben meghalt.
Mégsem volt fölösleges az itt töltött két év, mert Bonaventura atyával kerültem közeli kapcsolatba, és levelezésünk száműzetésében is folytatódott. Ő megértette kételyeimet, mivel soha semmit nem tudtam elfogadni bizonyítékok nélkül. Én megértettem, hogy a hit és a tudás két úton járó emberi eszmekör, és egyik sem vitathatja el a másik igazságát.
Egyébként a padomban egy képzős református leány váltott engem délután, akivel a predesztinációról folytattunk levelező vitát. Később Jócsák János filozófiatanárral a halálunk utáni lét kérdését vitattuk az osztály élénk részvételével. A gyónásból a megvallás bátorságát egy lelkigyakorlatunkon állította szembe piarista papunk a reformátusok belső bűnbánatával. Így lettem kamaszkoromtól vizsgálódó, kételyeit komolyan vevő felnőtt.
