Sokáig vitatkoztak a történészek azon, hogy német vagy skandináv eredetű-e ez a szokás. Az biztos, hogy széles körben a XVIII. században terjedt el a fadíszítés. A német protestáns hagyományok szerint Luther Márton, a reformáció nagy alakja állított gyermekeinek először karácsonyfát 1536-ban.
Térségünkbe a karácsonyfa díszítésének szokása német, illetve osztrák közvetítéssel jutott el. A legismertebb változat szerint 1824-ben a magyarországi óvodák alapjait lefektető Brunszvik Teréz grófnő Bécsből hozatott karácsonyfát, így teremtetve meg hagyományát Magyarországon.
Eleinte természetesen a nemesi családok körében lett egyre népszerűbb, később a módosabb polgári családokban terjedt el, majd végül a szegényebb rétegek karácsonyának is része lett, lassan kiszorítva ezzel a karácsonyi életfa (termőág) -állítást, mely az évről évre megújuló természetet jelképező nagyon régi, pogány eredetű népszokás volt. Mielőtt az örökzöld fenyőfa vette át az uralmat, az ünnep dísze az összekötözött fagyöngyből és borókából készített csokor vagy koszorú volt, amit sok helyen a gerendára akasztottak. A magyar életfa-hagyomány eredete visszanyúlik a Csodaszarvas-legendakörhöz, mely szerint a világ hét szintből épül fel – ezért egy ideig a ágakat hét vagy kilenc elágazó ágcsoporttal vágták. Az új életciklus kezdetét, a természet megújulását jelképezi a zöld fenyő is. Karrierje kezdetén a karácsonyfát elsősorban ostyával, mézeskaláccsal, almával és dióval díszítették, később színes szalagokat, gyertyákat erősítettek tüskés ágaira – ez utóbbi a Világ Világossága, vagyis Jézus Krisztus jelképe. Később a fán üveggömbök, ezüstpapír, angyalhaj is helyet kapott – ezek bizonyos értelmezés szerint szintén jelképek: a csillagok, bolygók és a Tejútrendszer megtestesítői. A fa csúcsán a legfelső dísz, mely általában a legfényesebb is mind közül, a betlehemi csillag megjelenítője. Karácsony előestéjén, napnyugta után gyújtották meg az új fényt a Fény Fáján, a karácsonyfán.

(Tihanyi-Konda Szilvia)