A huszonhat esztendővel ezelőtt bekövetkezett fordulatot követően több évtizedes rákényszerített Csipkerózsika-álmából az unitárius nőszövetség ébredt elsőként, s alakult újjá, de valós lendületet csak később, Váncsa Csilla vezetése alatt vett – mesélte a kezdetekről a faluban tizenhat éve szolgáló lelkész, Tordai Ernő felesége, Melinda, aki 2012 óta irányítja a szövetséget. A  reformátusoknál a múlt rendszer idején Vajda Emil és felesége, Mária a nőszövetség segítségével is tartották a hitet híveikben, de Nagy Zsolt Attila tiszteletes érkezése után, azaz bő hét éve szükség volt a szövetség újjászervezé­sére. Manapság Zsigmond Ildikó vezetésével működik az alig kétszáz fős kis közösség egyik legjobb hajtómotorja. A protestáns egyházakhoz tartozó nők munkássága jelentette a szikrát a katolikusok számára. Nekik e tekintetben nem volt hagyományuk, de úgy gondolták, olyan szép imahetet és szeretetvendégséget ők is tudnának szervezni, mint amilyeneknek rendszeres meghívottjai, ezért 2012-ben munkához kezdtek: legnagyobb sikerük, hogy a tagsági díjakból kigazdálkodott pénzből, az egyházközség adományából, na meg sok közmunkával felújították azt az épületet, amely ma közösségi házként szolgál – emlékezett Nagy Enikő.
A szövetségek első pillanattól keresték egymás társaságát. Szükség volt erre, hogy tényleg meg tudják mozgatni Sepsikőröspatakot. Az igaz, hogy papíron több száz embert érhetnek el, de valójában megszólítani mindegyikük csak a negyven-ötven rendszeres templomba járót tudja, a többiek számára mintha megszűnne a világ, miután munkájukból hazatérnek. Ezen változtatnának.
Egyházi szempontból a legjelentősebb megvalósításuk, hogy közösen, az ökumenizmus szellemében vesznek részt a reformátusok és unitáriusok által szervezett szeretetvendégségeken – a katolikusoknál még nem volt, de óhajtják –, s a vendégséget élvezők egy-egy tortával lepik meg ez alkalomból meghívóikat. Közösen ülik meg a nők imanapját is. Imanapon először a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban jártak, ezt követően döntötték el, hogy ők is megszervezik. Az elmúlt években az egyiptomi kopt és a Bahamák asszonyainak életét ismerték meg, s alig várják a következőt, amelyen ismét egy számukra új világgal, a hitben élő kubai nők mindennapjaival ismerkedhetnek meg.
A falu kulturális életének szervezésében is szerepet kértek. A március 15-ei ünnepség színesebbé tételéért dalcsoportjuk fellépést vállalt, s nép- és katonadalokat adtak elő. Gyermeknapkor a Kálnoky Ludmilla Egyesülettel és a Diakónia Keresztyén Alapítvánnyal közösen bábelőadást szerveztek, kézműves-foglalkozást, vetélkedőket tartottak, mesét olvastak, süteményt osztottak. Falunapkor a vendégek fogadásában segítettek, majd a gárdonyi testvértelepülésük népdalkörével, az Iglicével közösen énekeltek. A Székelyföld Napokon ők képezték a lelkes közönséget a Madaras Gábor életéről, a bözödújfalusiakat ért, szülőföldjükről való elköltöztetésükről szóló tragikus eseményekről, illetve a kálnoki méhészetről szóló dokumentumfilmek bemutatóján. Közösen járnak kirándulni is – ehhez a Kálnoky Ludmilla Egyesületet vezető és sokat pályázó Zsigmond Sándor szokott segítséget nyújtani –, és együtt segítenek a rászorulóknak, egyháztagjaikat megszólítva gyűjtöttek már kétszer adományokat. Az ő nevükhöz fűződik az adventi gyertyagyújtás életre hívása is, az asszonyok örülnek, hogy jelentősen többen vettek részt ezen az eseményen, mint egy évvel korábban, s abban reménykednek, nemcsak elszigetelt esetről van szó, hanem munkájuk első gyümölcsei ezek: az közösségi élettől elfordulók közül néhányan meghallották hívó szavukat.
Az elkövetkezendőkre is terveznek. Szeretnék megszólítani a gyermekeket: meseolvasással kezdenék, majd velük olvastatnának, végül pedig dramatizálnák, s elő is adatnák kedvenceiket. Azt remélik, az ily módon szerzett tapasztalatnak köszönhetően a gyermekek kimozdulnak a számítógép mellől, közösségi élményt szereznek, s nem utolsósorban megszeretik az olvasást. Hasonló programot szánnak a felnőtteknek is. Irodalmi körön oszthatnák meg olvasmányélményeiket, meghívnának kiváló versmondó színészeket, író-olvasó találkozókon ismertetnék meg a kortárs szerzőket.
Értékmentést is végeznének. Több helyről jelezték már, az átmentett régi szerszámokat, felszereléseket, ruhákat és egyéb használati tárgyakat szívesen átadnák, ha lenne kinek, így azon törik a fejük, hogyan és hova lehetne tájházat berendezni. Egy romos, de felújítható régi épületet már kinéztek, de erről még a tulajdonosa sem tud. Ha meggyőzik, álljon kezdeményezésük mellé, talán még közösségi kemencét is építenének a telekre – ha valakinek kedve kerekedik kenyeret sütni, hát legyen, hol –, s megpróbálkoznának aszaló készítésével is.
Bizonyára nem tudják majd minden álmukat megvalósítani, de egyértelmű számukra: a közös munkát folytatniuk kell, azon lesznek, hogy bár részben célt érjenek – mert minden apró sikerük Sepsikőröspatakot teszi szebbé, élhetőbbé.