Öregség és a múlt század illata érződik a perzsaszőnyeges, festményes, bekeretezett okleveles és karikatúrás, masszív, kemény és drága fából készült bútorzattal telezsúfolt félhomályos helyiségben. 2011 februárjában járunk, az asztalnál pedig Angelo Niculescu, a román labdarúgás legismertebb edzője várja türelmesen és enyhén lehangoltan a riporter kérdéseit. A beszélgetés kígyószerűen kanyarog a témák, évtizedek, szereplők, történések között. Most Guttmann Béláról beszélünk, arról a magyar edzőről, aki azelőtt, hogy az 1–4–2–4-es felállással forradalmasította volna a világ labdarúgását, Romániát is megjárta, ahol a Ciocanul Bukarest csapatát edzette. „A játékban automatizmusokra támaszkodott”, mondja Angelo, aki megdöbbentő pontossággal idéz fel akár 60 évvel ezelőtti aprócska eseményeket is. „Más-más csapatnál voltunk: én a Carmennél, ő a Cio­cannál, a majdani Dinamónál. Személyesen nem ismertem Bélát, de sokszor kereszteződött az utunk. Emlékszem, hogy egyszer a Szent György (Sfăntu Gheor­ghe) téren, a központban láttam, a megállóban várta a 19-es villamost, mert a Dudeşti lakótelepre akart menni, ott volt a Ciocanul edzőpályája. Állt a megállóban és csokoládészeletet evett…”
Tovább kérdezgettem Guttmannról Angelót. Lenyűgözött az öreg. 2011-ben már 90 éves volt, és igazi időkapszulaként működött. Érintetlen, tartósan rögzített és rendezett kincseket rejtegetett az elméjében, örökre letűnt történelmi korszakok emlékeit. Olyan események szemtanújával találkoztam, amelyekről ma már csak tankönyvekből lehet olvasni. Tehát milyen volt Guttmann, a háború után, 1946-ban Romániába edzősködni ér­kezett magyar, útban nyugat felé, ahol megváltoztatta a világ labdarúgásának képét? „A Ciocanulból Moisescuval és Barthá­val barátkoztam. A mérkőzés utáni nap a bukaresti játékosok elmentek »fáradságtalanítani«, ahogy mi viccesen a központi bázisnál végzett masszázst és szaunázást neveztük. Azután a vendéglőben folytatódott a »fáradtságtalanítás«… Ott Barthát és Moisescut Guttmann munkamódszeréről kérdezgettem. Voltak bizonyos megrögzöttségei a fizikai felkészülés tekintetében, melyektől sohasem tért el. Minden edzés előtt húsz pályakörre kötelezte a játékosokat, szünet nélkül. Csak azután kezdte el a gyakorlatokat. A program általában semmilyen változást sem mutatott. Nagyon erősen támaszkodott az automatizmusokra, a folyamatos ismételgetésre. Mindig ugyanazokat a gyakorlatokat végezték, a játék üteméhez nagyon hasonlító intenzitással. Képes volt kivívni a játékosok tiszteletét. Ritkán mosolygott, az edzéseken nem nevetett és nem viccelődött velük. A Ciocanul játékosai  inkább fizikai képességekkel rendelkeztek, és nem technikaiakkal. Az ilyenfajta edzések nagyon segítették őket a mérkőzéseken, ahol kitartásukkal és erejükkel tűntek ki” – mondja Angelo.
Eltávolodunk a témától, és a jelen felé siklunk – „Alex Ferguson edző, a többi csak bohóc” –, de a párbeszéd fonala újra visszatérít minket a világháborúk közötti időszakba, amikor a labdarúgás igazán gyökeret eresztett Romániában. „Az Egyesülés után indult el nálunk a labdarúgás. Munténiában addig kifinomultság nélküli focit játszottak. A csapatokban sok külföldi munkás volt. Angolok, németek, hollandok… A közép-európai iskolában felnőtt erdélyiek hozták az igazi labdarúgást. Különbség volt a Regátban és az Erdélyben játszott foci között. Ott a játékosokban megvolt a technikai kifinomultság, a kombinatív játék iránti hajlam, a labdarúgás taktikájának megértése” – tekint a távolba a vállam felett, látszólag az ablakot eltakaró függöny felé nézve Angelo.
Az 1918-as egyesülés után az 1922-es volt az első országos bajnokság, melyen az erdélyiek is részt vettek. A döntőt a temesvári Chinezul és a kolozsvári Victoria játszotta (5–1). Hosszú időn át a Kárpátokon túli tartományok csapatai uralták a bajnokságot. A Chinezul egymás után hat bajnoki címet nyert el (1922–1927). A Regát csak 1926-ban bukkant fel a bajnokság döntőjében: a bukaresti Juventus 0–3-ra veszített. A temesváriak uralmát 1928-ban egy másik erdélyi csapat, a brassói Colţea törte meg. A bajnoki cím az erdélyiek bekapcsolódása óta csak 1929-ben, a Venus révén tért vissza a fővárosba.
1930-ban, az első világkupán a Perut 3–1-re megverő Románia kezdőcsapatában nyolcan más nemzetiségűek: Ion Lăpuşneanu, Constantin Stanciu, és Ştefan Barbu román, Steiner Albert, Raffinsky László, Volg Imre, Kovács Miklós és Deşu Albert magyar, Rudolf Burger, Alfred Eisenbeisser (akit a románok Fredi Fieraru, azaz Vasas Frédi néven ismertek) német, Rudolf Wetzer pedig zsidó. A válogatást a bukaresti induláskor Rudi Wetzer, a csapat vezetője és informális edzője végezte. A híres hátvéd, aki éppen egy emlékezetes, kalandfilmbe illő budapesti kiruccanásról tért vissza – a magyarok csábításai, a szövetségi tisztviselők korrupciója, egy éjszakai rohanás a határ felé, biankó felmentések, eltussolási kísérletek és az ezzel járó botrány a két ország sajtójában –, sietősen összeállította a válogatottat, foglalkozott a szervezéssel. Végül minden jól sikerült, még úgy is, hogy akkor sem hiányoztak a „szövetségi koloncok” (még egy szövetséggel baráti kapcsolatban álló újságírót is bevettek a küldöttségbe, akit akkoriban azzal vádoltak, hogy bundákkal és gyanús átigazolásokkal foglalkozott).
Sok történet maradt fenn a világháborúk közötti időszakból. A legenda szerint a Lónak is nevezett Dobay István rúgása olyan erős volt, hogy néha átszakította a kapu hálóját, és ha elsprintelt,  lehetetlenség volt utolérni vagy feltartani. Barátky Gyuláról az a szóbeszéd járta, hogy a 16-os vonaláról bármikor eltalálta a kapu keresztrúdját. A régi rapidosok még azt is állították, hogy Barátky volt a legnagyobb játékos, aki valaha Romániában játszott. A bánságiak a mai napig vitatják ezt a kijelentést, mert szerintük valójában Petschovschi József volt minden idők legnagyobb romániai labdarúgója. Tény, hogy Barátky kilenc mérkőzést játszott Magyarország csapatában 1930 és 1933 között, és további húszat Románia válogatottjában 1933 és 1940 között. Petschovschi évtizedekig volt a bajnokság vitathatatlan sztárja, románok egész nemzedékének bálványa, akiknek szívébe belopta a labdarúgást. 40 éves koráig játszott az első ligában, és 32 mérkőzésen képviselte jól Romániát, 11 gólt rúgva.
A román labdarúgást 1945 után hosszú ideig továbbra is az Erdélyből érkezett játékosok uralták, főleg azok a magyarok, akik magukkal „hozták” az 1938-ban és 1954-ben kétszer is világbajnoki ezüstérmes Magyarország labdarúgó-iskoláját. Románia 1945. szeptember 30-án Budapesten, a háború utáni első mérkőzések egyikén 2–7 arányban kapott ki Magyarország nagy csapatától. A trikolórok két gólját a magyar Fábián Ferenc és Petschovschi József rúgta. Válogatottunkban Aurel Boroş, Remus Ghiuriţan, Gheorghe Băcuţ, Vasile Ion, Nicolae Simatoc és Marian Bazil mellett akkor Ritter József, Spielmann Ferenc, Reuter Miklós, Incze Lajos, Farkas Gyula és – természetesen – Fábián Ferenc és Petschovschi József is játszott. 60 évig Bodola Gyula volt Románia gólkirálya. 2000-ig a legtöbb válogatottsága Bölöni Lászlónak volt.
A dolgok nem sokat változtak azóta. A világháború utáni első világbajnokságon, melyen Románia is részt vett (1970, Mexikó), olyan csapat jelent meg a guadalajarai kemencében, melyet a védelemben Sătmăreanu Lajos, a középpályán pedig Dembroschi Imre és Gergely László erősített. A magyar nemzetiségű román Dembroschi (akit Románia tévesen Dembrovschiként ismer) éppenséggel a trikolór válogatott legjobb játékosa is lett azon a világbajnokságon.
A 80-as évek közepéig a román labdarúgást külföldön éppen magyar sztárjai révén ismerték. Az otthon Ştefan Covaci-ként ismert Kovács István edzette az Ajax Amsterdamban Cruyffot, Repét és Neeskenst. Jenei Imre a Steauával megnyerte a Bajnokcsapatok Kupáját, néhány évvel később pedig, két évtizednyi szünet után, 1990-ben újra kijuttatta a válogatottat a világbajnokságra. Zárójelben legyen mondva, 2000 nyarán személyesen lehettem tanúja egy igazán emlékezetes epizódnak. A válogatott egyik edzésének végén Bölöni László szövetségi kapitány egy kis játékot indított: addig senki sem mehetett az öltözőbe, amíg nem találta el 16 méterről a kapu keresztrúdját. A trikolórok összes sztárja sorra megpróbálta (Hagi már nem volt tagja a válogatottnak, az európai bajnokság után visszavonult). Első kísérletre senkinek, még Bölöninek sem sikerült eltalálnia. Utolsóként, könnyű, nyári szandáljában a technikai igazgató, Jenei közelítette meg a labdát. Az 50–60-as évekbeli Steaua nagy csapatának bajnoka, aki azon a nyáron, 2000-ben már 63 éves volt, játékból, tankönyvbe illő biomechanikával megsuhintotta a labdát, és az aranycsapat összes játékosa csípőre tett kézzel nézte a tökéletes pályaívet, melynek vége, természetesen, a keresztrúd volt. Jenei egy szó nélkül összehajtogatta az egész idő alatt a kezében tartott újságot, a hóna alá fogta és elment, ahogy az neki kijárt, és ahogy a fogadás is szólt, az öltöző felé.
Románia válogatottsági rekordját (104) nagyon sokáig, a 2000-es évek környékéig Bölöni László tartotta, mint ahogy a legtöbb rúgott gól rangsorát is eddig az évezredig Bodola Gyula, a kiváló csatár vezette, aki 48 mérkőzésen 31 találatot ért el, és ezt a hatékonyságot a gólok számát tekintve az őt végül megelőző Mutu és Hagi (egyenként 35 gól) sem érte el.
Ma nehéz megmondani, hogy milyen lenne a román labdarúgás, ha a magyarok nem gazdagították, támogatták, szépítették volna, ahogy azt az utóbbi 95 évben tették. Lehet, hogy Románia Rónay Ferenc 1922. június 8-ai gólja nélkül is győzelemmel kezdte volna nemzetközi szereplését, amely az első volt a trikolórok történelmében, és csapatunk Belgrádban az örök rivális Jugoszláviával szemben mindenképpen megszerezte volna a híres Aranykupát. Lehet, hogy Románia 1930. július 14-én Desu Albert és Kovács Miklós góljai nélkül legyőzte volna Perut a világbajnokság nyitányán. Lehet, hogy ha nem lett volna Dembroschi Imre, akkor valaki más rúgott volna gólt Görögországnak az 1–1-re végződött 1969. november 16-ai mérkőzésen, melyen eldőlt, hogy húsz év után újra kijutunk-e a világbajnokságra vagy sem, és az Augusztus 23. Stadionban összezsúfolódott 100 ezer román amúgy is átélte volna egy nemzedék örömét. Nagyon is elképzelhető, hogy Románia Bölöni 24. percben kilőtt torpedója nélkül is legyőzte volna a legendás 1983. április 13-ai mérkőzésen a világbajnok Olaszországot, először jutva el egy európai bajnoksági döntőre.
Lehet, hogy így történt volna. De mindez csak találgatás. Amit biztosan tudunk: Rónay és Bodola, Barátky és Bölöni, Petschovschi és Jenei, Dobay és Sătmăreanu, Kovács és Dembroschi tényleg létezett. Emlékezetes pillanatokat szereztek, miattuk utcára vonult Románia, kijuttatták a nemzeti válogatottat az európai és világbajnokságra, elnyerték a Bajnokcsapatok Kupáját, boldogságot és büszkeséget vittek a hideg lakásokba, amikor úgy tűnt, hogy erre a csodára senki sem képes. A Románia stadionjaiba most járó szurkolókat – talán úgy, hogy nem is tudják – a trikolórral a mellükön játszó magyarok, németek és zsidók vonzották oda.
A december 1-jei események után Románia standionjain újra felbukkantak az ősi, Halál a bozgorokra! és Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból! skandálások. Úgy tűnik, a „jókívánságok” szerzői megfeledkeztek arról, hogy mit köszönhetnek – egyesek szerint sokat – azoknak, akiknek most a halálát vagy legalább a történelemből való kitörlését kívánják.

Matei Udrea (ProSport/Főtér)