Társaimmal együtt kitűnő szakemberek, technikusok és mesterek keze alatt sajátítottuk el a géplakatos és bútorasztalos szakmát. Áldassék két igazgatónk, Székely János és Bencze Gábor emléke, akik a tanári és oktatói közösséggel nemcsak jó mesterembereket igyekeztek belőlünk faragtatni, de általános műveltségünk gyarapítására is figyeltek. Dr. Takács Rozália osztályfőnöknek köszönhetően tanultuk meg a levélszerkesztést, egy kérés, elismervény, kötelezvény megírását. A katonai fegyelem, a bentlakás szigorúsága, a kevés szabadidő okos elosztása – hogy a sportolás, a könyvtárlátogatás és a sok közmunka is beleférjen – is mind hozzájárult ahhoz, hogy megszeressük választott és tanult szakmánkat. S bár más-más gyárakba és vállalatokhoz kerültünk dolgozni, harmincnégy géplakatos és huszonegy bútorasztalos közül a későbbi évtizedek során nagyon keveseket csábítottak el más, jobban fizetett munkakörök – nagyobbik részük mesteriskolát végzett, a szakmájában tanult tovább. Merem állítani, hogy iskolánknak nem kellett szégyenkeznie sem miattunk, sem az utánunk következő nemzedékek miatt...
Hat évtized alatt nem csak a politikai rendszer változott, káosz jellemzi az elmúlt negyedszázad iskolapolitikáját is. Most, mikor újra keresettek a szakemberek, de üresek az anyanyelvű képzést biztosító szakiskolák, különösen érdemes megszívlelni a volt megyei főtanfelügyelő, Keresztély Irma egyik tavalyi nyilatkozatát: ,,Nekünk, magyarként Romániában nem szabad megfeledkeznünk egy lényeges dologról: a romániai magyar oktatás amellett, hogy a munkaerőpiacra, az ott elfoglalt pozícióra felkészítő folyamat, egy másik, rendkívül jelentős funkcióval is bír: a magyar identitás megőrzésének eszköze, illetve a család, az egyház mellett annak legfontosabb színtere.”

Ferenczy L. Tibor