1940. december 1-jén az almási ember nézhette az unitárius naptárjában, ha véletlenül volt egy olyan pillanata, hogy „semmi piros” nem maradt a december 1-jei napon abból a „részből”, hogy a „nemzeti ünnep: Erdély egyesülése Romániával”, lévén már csak az a vasárnapi-adventi piros „érvényben”, hogy „1. V. adv. első v.”. A történelmi „naptárszerkesztés” folytán a mi október 6-ánk szintén piros betűs volt mint vasárnap, novemberben még a 8-ai nap „veszett pirosa” mellett – az lett volna augusztus 30-ai világváltozás nélkül „Őfensége Mihály vajda nevenapja” – „változatlanul állt vastagított fekete betűkkel egy másik „emléknap”: „15. P. Dávid F. halálának évf.” 
Ugyanazzal az időazonosító szemléléssel láthatom tovább, hogy a semmiképp piros, ám nekünk egészen piros-fehér-zölddé lett nagy ünnepünk, augusztus 30-a napja – az én hosszúmezői napom – pénteken „sütött fel”, s ha szeptember 11-ei születésnapom táján érték el „végre” a honvédek a díszkapunkat, akkor az óriási mámor napja szerda volt nekünk Almáson. S ahogy szabadultunk a „22 éves román rabságból”, mint valami sötét, lidérces álomból, úgy tudtunk örvendeni még annak is, hogy egyszer ősszel mozgott a „sütő” velünk a lámpadróttal együtt, s utána mindjárt hallottuk, hogy nagy földrengés volt benn Romániában, Bukarest közelében, s ez a mi számunkra már-már úgy volt hír, hogy lám, még a Föld is rengeti Nagy-Romániát a romba és porba, mint nálunk a falu haragja és gyűlölete a Tódorán-templomot.
A kalendárium – a havi naptári oldalak kivált őszi „királyi-nagyvajdai” ünnepnapjain túl – végig meg volt tűzdelve a terjedelmesebb szövegek közt Károly király „aranymondásaival” – így királyi szó volt többek közt: „Tudom, hogy az én népem mindenre fel van készülve, de még tudok egy dolgot: nehéz napokban nemcsak a fegyverek döntik el a harcot, hanem a lelkek férfiassága és ereje is” –, a mondások betétjei mellett ugyanakkor hosszú sorok, kiadós cikkek szóltak a végveszedelemmel küzdő unitárius magyar kisebbség – s általában a kisebbségben sínylődők – romániai sorsáról. Ezek közül egyiket maga a püspök, dr. Varga Béla írta Unitárius felekezeti elemi oktatás címmel, ami félig-meddig rólunk, almási elemi iskolásokról is szólt, amint a püspökünk előadta az unitárius hívek naptárolvasóinak: „...Egyházközségeinknek a száma százhúsz, s ebből csak harminckettő tart fenn felekezeti elemi iskolát... egy csekély számú ifjú jár más testvérfelekezetek által fenntartott, tehát magyar tannyelvű elemi iskolába. A többiek, tehát több mint ifjaink fele román állami elemi iskolába jár, s így anyanyelvén még írni és olvasni sem tanul meg. Az újabb időben egyes helyeken megengedték ugyan, hogy a túlnyomóan magyar nemzetiségű ifjúság heti egy-két órában magyar írás- és olvasási oktatásban részesüljön. Ez azonban nem elegendő. Mind sűrűbben jönnek a panaszok, hogy az unitárius magyar ifjúság nemsokára végképpen elfelejti az anyanyelvén való írást és olvasást. Nem is merjük még magunktól sem megkérdezni, hogy mi lesz a mi egyházunkkal, ha ez így megy tovább. A közoktatási kormány kezdi belátni ennek a helyzetnek tarthatatlanságát, s most már megadta az engedélyt, hogy minden egyházközség állíthat fel felekezeti elemi iskolát. Ez azonban csak elméleti jelentőségű mindaddig, ameddig nincsenek kellő számban elismert képesítéssel rendelkező tanítóink. Mi, unitáriusok, sajnos, leggyöngébben állunk valamennyi itt élő testvérfelekezet között a felekezeti oktatás tekintetében... Sajnálatos körülmény, hogy legnépesebb területeink, a keresztúri és udvarhelyi kör, mintegy 47 egyházközséggel és a Torda-Aranyoskör jómódú egyházközségeivel kevés kivétellel felekezeti iskolák nélkül állanak. Új felekezeti iskolák felállítása iránt a kérést folyó év szept. 15-től kezdve még az év folyamán kell benyújtani egyházi főhatóságunk útján a nemzetnevelés-ügyi minisztériumhoz. Reméljük, hogy az unitárius öntudatosság és áldozatkészség idejében fog gondoskodni arról, hogy már a jövő tanévben legalább tíz újabb felekezeti elemi iskolánk megnyílhasson, elsősorban azokban a tehetős egyházközségeinkben, ahol már volt, de időközben megszűnt a felekezeti elemi iskola, elsősorban saját nemtörődésünk következtében, azután a körülmények mostohasága vagy egyéb okok miatt. Karoljuk fel tehát felekezeti elemi iskoláink ügyét! Ennél fontosabb szüksége a jövendő szempontjából nincsen ma a romániai magyar unitárius egyháznak.”
Román világbeli kisebbségi sorsunk foglalkoztatta azt a két Mikót is, akik közül ifj. dr. Mikó Imre A vallási kisebbségek védelme címen írt a 40-es naptárba cikket. Dr. Mikó Lőrinc pedig Az unitárius egyház húsz évéről összefoglalót. Mikó Lőrinc a maga szavait szinte „igazította” a naptár  „Károly királyos” képéhez, mint aki a kérelmezés „politikája” révén remélte a kedvezőbb állapotok kivívását „Őfelségénél”: „A világháború utáni megváltozott állapotba az unitárius hívek seregét a bölcs főpásztor, Ferenc József áldásos püspök működésének 42-ik évében vezette át... A húsz esztendő határkövénél visszatekintve bizalommal és hittel indulunk további utunkra. Bízunk Őfelsége atyai jóindulatában, kinek figyelme a kisebbségekre is kiterjedt, s bizalommal várjuk az egyházak, ezek szervei és egyletei a felekezeti iskolák akadálytalan működését és fejlődését biztosító további törvényhozási és kormányintézkedéseket, a függőben levő kérdések megoldását közmegnyugvásra...” Mikó Imre általánosabb síkon és mélyebb okfejtéssel taglalta a kisebbségek létkérdését, nagy hangsúllyal emelve ki önvédelmi harcának és önerejének jelenőségét:
„Az unitarizmus lényegéhez tartozik a vallás erőszakos terjesztéséről való lemondás... Talán éppen azért nevezték az unitarizmust a jövő vallásának, mert egyetlen fegyvere midig a józan belátás és az érdek nélküli meggyőződés volt, nem az a fegyver, amelytől elvész az, aki hozzányúl... Így maradtunk mi szűkebb hazánkban is az egyházak között a legkisebb, a kisebbségek kisebbsége... a gyengének az erőssel szemben a jog a menedéke, hiszen a nemzetközi jogot is a kis nemzetek adták a világnak... A vallási kisebbségek védelme a nemzetközi életben már akkor jelentkezik, amikor a reformáció megtöri az egyház egyetemes jellegét, és a nagy vallási egységek felekezetekre töredeznek szét, az államokban vallási többség és kisebbség keletkezik... Egyetlen kisebbség sem pusztul el csak azért, mert jogai nem voltak törvénybe iktatva, viszont egyetlen kisebbséget sem tartott meg egymagában a törvény betűje. A vallási és nemzeti kisebbségek igazi védelmének a jog és a történelem csak a formáját adja meg, a lényeg itt sem a mások által nyújtott védelem, hanem a kisebbség belső önvédelme. Ennél az önvédelemnél pedig az egyház és iskola döntő szerepet játszhat, mert a lelkek feletti hatalmával olyan kisebbségi embertípust, olyan sajátos lelkületet alakíthat ki, amelyik ellen tud állani az asszimiláció és disszimiláció veszélyének egyaránt... Ha a sors nekünk, unitáriusoknak örökös kisebbségi életformát rendelt, akkor én szeretném, ha ennek az új embertípusnak a kialakításával az unitarizmus mutatna az egyetemes kisebbségi magyarságnak példát. Igaz, hogy a számbeli gyengeség tudata maga után vonhatja... az alacsonyabb rendűség érzését, ezt viszont a kisebbség csak úgy ellensúlyozhatja, ha a mennyiség hatalma helyett a minőség nemességére törekszik. Svájc a világ legkisebb állama, Oroszország egyik legnagyobb. Svájcnak megközelítően sincs annyi vasérce, mint az orosz birodalomnak, és mégis a svájci kisember a vasat acéllá finomítja, s az acélból parányi órarugót készít, amelyik felveszi a versenyt a világ bármelyik órájával. A kisebbségi élet titka tehát az adott lehetőségek mesteri felhasználásában rejlik, s éppen ezért a kisebbségek tulajdonképpeni védelme is az önvédelem, annak az ellenálló szívósságnak és rugalmas szellemiségnek kialakulása, mely egy vallásfelekezet vagy nemzet kisebbségi csoportját bármilyen körülmények között életképessé teszi...”
Lehetséges, hogy a házunknál azért nem őrződött meg az 1940. évi naptárnak még foszlánya sem, mert kisebbségi sorunkba egyszerre belezengett az Erdélyi induló, az „Édes Erdély, itt vagyunk!”, s éppen abbeli örömünkben, hogy a keserves kisebbségi létből átfordultunk a boldog többségi állapotba, Károly és Mihály román uralmának az emlékét is „töröltük” a naptári képmásaikkal együtt, más egyébre használva a naptár papirosát, azokkal a szövegekkel egyetemben, amelyek püspöki szóval biztattak a felekezeti iskolák szeptember 15-től való kérelmezésére, a „felekezeti elemi iskolánk ügyének” felkarolására, mikor szeptember 15-én már semmiféle „kisebbségi ügyünk” nem volt, „eldőlt” s „megoldódott” a kisebbségi létkérdésünk egyből Bécsben, az ottani döntéssel úgy, hogy már felekezeti iskolák felállítására sem volt semmi szükség, mehettünk mind magyar gyermekek a „magyar királyi állami elemi iskolákba”, s az unitárius egyházkörök is megszűntek olyan éktelen „naptári neveket” viselni, hogy „I. G. Duca – székelykeresztúri egyházkör”, „Odorheiu – udvarhelyi egyházkör”, mint ahogy az az egyházközség sem volt többé „Mereşti-Homóradalmás”, ahol „Lelkész: Simén Domokos. Énekvezér: Fülöp Domokos áll. Tanító. Gondnok: Sándor András (bodor)...”  
(folytatjuk)