Jelentős tudományos dokumentumról van szó, amely feltérképezi a jelenlegi társadalmi, gazdasági viszonyokat, és megmutatja a lehetőségeket, az irányt és a járható utat. Szociológusok, politológusok, antropológusok, közgazdászok, jogászok vállalták a munka rájuk eső részét, hajlandóak tudást, időt, energiát fordítani, hogy megteremtsék a régió fejlődéséhez szükséges tudományos hátteret.

A sikerhez azonban elengedhetetlen szükség van a politikum támogatására és a közakaratra is. Konszenzus, egységes fellépés kellene, amely egyelőre még körvonalazódni sem látszik. Hallunk Székelyföldi Fejlesztési Régióról, területi autonómiáról, decentralizációról, hol egyik, hol másik fontosságát emelik ki, de nincsen egységes, pontosan megfogalmazott cél. Mai napig ködös, hogy az RMDSZ a fejlesztési régiót a területi autonómia alapjának, az út egyik állomásának tekinti-e, vagy úgy értékeli, ez elegendő a térség fejlődéséhez. Retorikájukból mindkét változat visszaköszön, kampánytól, helyszíntől, hallgatóságtól függően. A Székely Nemzeti Tanács a területi autonómia kiharcolását tűzte ki célul, ezt tartja megoldásnak, az MPP elnöke pedig magyaroknak szánt nyilatkozataiban az SZNT követeléseit támogatja, az államelnökkel beszélgetve a közigazgatás decentralizációjáért száll síkra. Tulajdonképpen a fejlesztési régió, a decentralizáció egyaránt fontos, és egy-egy lépés lehet az önrendelkezés felé, de amíg nem fogalmazódik meg nyíltan, egyértelműen a végső cél, a sokirányú retorika csak zavarkeltésre alkalmas. A székelyföldi magyarok nem értik, mit is akarnak hol erről, hol arról beszélő politikusaik, így az egységes közakarat megnyilvánulása is odázódik.

A szakma megtette az első lépést, vállalta a feladatot. A politikumon a sor ― pártállástól, irányultságtól függetlenül ― leülni és tisztázni a célt, az afelé vezető utat, állomásait. Ha ez nem történik meg, esélyünk sincs bármit elérni, a székelyföldi autonómia elúszik a hétköznapi csatározások, kampánybeszédek, a politikai harc árján.