Nekünk most már úgy állt a világ, hogy egyszer s mindenkorra vége a Trianonban reánk erőszakolt román uralomnak, olyan soha többet nem lesz, hogy faluvégen Homoródalmás helyett „Mereşti” álljon a táblán, s ahova az 1941-es új esztendőre Unitárius Naptár érkezett a házhoz, mely külsőleg-belsőleg nézve és olvasva egyaránt úgy mutatott, mintha egy csaknem egészen ünnepi esztendő köszöntött volna be életünkbe. A székelyudvarhelyi unitárius templom képe a címlapon már-már „összhangban” volt azzal az augusztus 30-i ünnepnappal, amely „Észak-Erdély és a Székelyföld felszabadításától” volt piros, s ha legelöl a kormányzói házaspár képétől volt ünnepien ékes és díszes a naptár, az „olvasmányok” első helyein is olyan verssorok sorakoztak hosszú sorban, amelyek egy lélekbeli „erdélyi bevonulás” mámoros hangulatát fejezték ki. Legelső sorban M. Szász Dénesnek egy egész oldal terjedelmű versezete Újévre címmel, négysoros szakaszokban „beszélve el” a maga kezdetleges módján a sorsunkat az első háború kezdetétől. Utolsó szakasza némileg „összecsengett” a Magyar Hiszekegy legközismertebb szavaival: „Higgyünk az Istenben / Higgyünk a vezérünkben, / S egy boldogabb kornak / Eljövetelében.” Az összecsengő hatás annyival inkább megvolt, mivel a lap páros másik oldalán ott is állt a Magyar Hiszekegy kezdő-végző szakasza az „Ámennel”, s alatta az oldalt betöltve az egész Erdélyi induló – „Elhangzott a szó, / Zeng az induló” – ami nem mindenütt egyezett a mi daloló almási „nyelvünkkel” – ez egyik helyen a naptár szerint az volt, hogy „Nézd: a gúnyhatár / Széttiporva már”, amit mi úgy fújtunk, hogy „Nézd a gúnyhatárt, / Széttiporva már”, a másik helyen ismét az állt a naptári szövegben, hogy „Lépteink nyomán / Fönt a Hargitán / Völgyeink felett, / Tornyok hangja zeng, ami végképp „jobban” szállt a mi szájunkról, amikor napok hosszán úgy énekeltük: „Lépteink nyomán / Fenn a Hargitán / S völgyeinkben lenn / Tornyok hangja zeng” –, végső soron azonban az volt a jó, hogy zenghettük ilyen vagy olyan formában, az mind ugyanazt az örömet fejezte ki, lehetett az akár „Szittyom, szittyom fergeteg” is a főkeresztapám száján, kezében a súlyos magyar lobogóval. Így vagy úgy változtatva az „Édes Erdély, itt vagyunk / érted élünk és halunk” zengett mint valami legszebb népdal a szülőföldünkön, külön „Helyi mámorral” még attól is, hogy éppen ott éltünk-laktunk a Hargita lábánál, folyóvölgyében, szemünk előtt örökké a fölénk magasodó Hargitával, semmit sem tudva még arról, hogy a legfőbb változtató szó magából a pesti rádióból „indult”, amikor egy véletlen folytán „Édes Erdély” hangzott el ahelyett, hogy „Bérces Erdély”, mert az induló alkotója, vitéz Somogyvári Gyula – „Gyula diák” – a mámoros indulás pillanatában éppen távol volt a rádiótól...
Az új év kalendáriumi oldalain „tartott az ünnep” tovább azzal is, hogy mintegy az Erdélyi Induló sorainak elmélyítéseként szavalókórusra feldolgozva közölték Petőfi Sándornak a Két ország ölelkezése című ‘48-as költeményét, úgyhogy szólóban, kórusban basszus- és tenorhangok „zengték” legidőszerűbb szavakként-soronként az olyanokat, hogy „Ki eddig porban hevertél, / Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély! / Oh nemzetemnek drága szép testvére, / Simulj, simulj testvéred kebelére... / Mi jólesik ölelkezésünk, / S mégis milyen sokáig késtünk!... / De mindegy, mindegy, feljött végre / A győzedelmes nap az égre, / Mely összesimult arcainkra süt, / S örömkönnyűket szárít mindenütt... // Együtt vagyunk és együtt maradunk! / Nincs isten és nincs ördög, aki / Ismét széjjel bírná szakítni / Ölelkező karunk.”
A győzelmi mámor hangulatában még az az eseményösszefoglaló cikk is ünnepi számvetésként hatott, amelyben „B. P.” Az év eseményeiről írva olyan beállításban értékelte Hitler és Németország európai küzdelmét, mint ami az igazságos rendezések érdekében folyt, s ami Hitler és Németország békés szándékai ellenére, az ellenfelek meggondolatlan támadó fellépései folytán vált fegyveres-háborús küzdelemmé: „Egy esztendő nagy fordulatot hozott a világra.
A múlt év nyarán, Lengyelország meggondolatlansága miatt Németországgal háborúba keveredett és ennek a háborúnak szomorú vége lett. Annak ellenére, hogy Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak, a vitéz német hadsereg 18 nap alatt tönkreverte a jobb sorsra érdemes Lengyelországot, és rövidesen Német- és Oroszország egymás közt ezt az országot felosztotta. Lengyelország tehát mint állam, ismét eltűnt a föld színéről. Anglia és Franciaország tehetetlenül nézték annak a Lengyelországnak a rövid időn bekövetkezett megsemmisülését, amely országot ők ugrattak be a háborúba. Így itta meg a nép a keserű levét annak, hogy vezetői, különösen Beck külügyminiszter nem a népe és az igazság érdekeit nézte, hanem idegen érdekeknek, angol és francia érdekeknek hódolt. Különben is Lengyelország a történelem folyamán soha nem bírt akkora területet, mint amekkorát a szerencsétlen és igazságtalan Páris-környéki békeparancs által kapott... Így járt korábban a mások szerencsétlenségéből, a kézfeltartásból, árulásból és undok bosszúállásból felépített államalkotmány, néhai Csehszlovákia is. Ez a történelmi tévedés még Lengyelország előtt dicstelenül elmasírozott a feltámadás nélküli végenyészetbe. Oda is való. Szolgalakáj volt évszázadokon keresztül, 20 éves fönnállása, állami élete alatt pedig kegyetlen, igazságtalan volt, ő is helyi nagyhatalom álmában ringatta magát. Magyarországnak pedig állandóan ellensége volt, a magyar kisebbséget kegyetlenül elnyomta... Hitler sajnálta a vérontást, kímélte a német vért, a franciákra sem haragudott, s ezért többször fölajánlotta a békét... Hosszabb harc után Anglia elveszítette teljesen a játszmát Norvégiában, és visszavonult arról a félszigetről, ahol annyi veszteséget szenvedett. Azután abban igyekezett, hogy Belgiumon és Hollandián át akart Németországba vonulni. A német hadsereg ebben is megakadályozta. Villámgyors támadása után Hollandia két nap alatt megadta magát, s így tett hosszabb elkeseredett harc után Belgium is... Meg kell említsük, hogy a németek nem követték a franciákat a bosszúállásban. Hitler vezér és kancellár lovagias és nemes volt a legyőzött ellenséggel szemben. A franciák nem fogadták el korábban a német népnek baráti jobbját, s most, mint legyőzöttek sokkal hátrányosabb körülmények között elfogadták a fegyverszüneti feltételeket... Ezzel Franciaország mint nagyhatalom, mint Európa vezető állama megszűnt fönnállni. A háborús bonyodalmakat Oroszország sem hagyta kihasználatlanul. A balti államokban egymás után szerezte vissza a világháború előtt bírt előnyeit. A vitéz finnek dicsőséges harc után szintén kénytelenek voltak nagyobb földterületet átengedni... A nyár elején pedig Romániának bejelentette, hogy Besszarábiát vissza kívánja csatolni s azonnal be is vonult Besszarábiába, sőt Bukovinának is egy részét magának foglalta. Sajátságos, hogy a román hadsereg minden ellentállás nélkül kiürítette ezt a jókora területet... Pedig mennyit hallottuk a nagy kijelentést. Egy barázdát sem! Magyarország, a világháború legnagyobb áldozata soha nem nyugodott bele az igazságtalan feldarabolásba. A legsötétebb és legreménytelenebbnek látszó időben is fönntartotta jogát Szent István koronájához tartozó elszakított részek visszacsatolásához. Már két éve, hogy Erdély visszacsatolásának gyakorlati kivitele is elérkezettnek látszott, de a magyar kormány bölcsessége magasabb és távolabbi célok érdekében nem akart háborút Európa délkeletén, az elmúlt nyáron azonban Franciaország összeomlása után az esze annyira megért, hogy Magyarország és Románia között levő vitás kérdést meg kellett oldani. A magasabb állampolitikai okok most is a békés megoldást kívánták. Minthogy a két érdekelt állam nem tudott megegyezni egymással, Németország és Olaszország vezérei, mint döntőbírák augusztus 30-án Bécsben döntöttek a magyar–román kérdésben. Nagyvárad, Kolozsvár és Székelyföld visszakerültek Szent István koronájához. Nem titkoljuk el, hogy sokkal többet vártunk, s hogy örömkönnyeink közé a fájdalom keserű érzései is belevegyültek azokért a testvéreinkért, akik továbbra az olyan nehéz, oly lelket ölő sötét elnyomatás vigasztalanságában maradtak... Hisszük, hogy a világ az igazság és szeretet jegyében fog rendeződni. Hiszek egy istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni / Örök igazságban. / Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen. ” Ez a „Hiszek”-hitvallás valósággal „minden sarokból” hangzott akkor, s itt a saroknyi üres helyen még társult a Hiszekegy soraihoz, a Himnuszunk utolsó szakaszának „fohásza”: „Szánd meg, Isten, a magyart, / Kit vészek hányának...”
(folytatjuk)
