Hordóország gömbölyű ország, nemigen lakják vékonydongájú legények. Élt ott Hektó megyében, Akó városban, Icce faluban két kis hordó, aki mindig acsarkodott abroncsaival, mert mindkettő azt állította, hogy ő jobban kong, mint a másik.
Nosza, versenyre is keltek. Gurultak, hömbörögtek dombról le, dombra fel, kongtak is eleget, de bizony nehéz volt megállapítani ám, hogy melyik kong jobban.
Az első mindenáron meg akarta nyerni a kongóversenyt. Sértegette is a másodikat, mert azt gondolta, hogy az megijed: – Bennem bor van, nem káposztalé!
A kis káposztáshordó csak hallgatott, mert bizony ez igaz volt: benne káposztalé csordogált, a másikban pedig szép piros óbor.
Hanem az első csak nem nyughatott, megkérdezte a vizeshordót, aki a legbölcsebb, legjózanabb volt egész Hordóhonban.
– Tanuld meg, fiacskám, hogy üres hordó jobban kong!
Szeget ütött ez az első hordócska dongájába, és abroncsát jól megszorítva, még az ingujját is felgyűrve, elindult, hogy ismét megvívjon a káposztáshordóval. Hanem hogy nyerjen, előbb kiöntötte magából az egész bort, be az útszéli árokba.
Úgy kongott, hogy olyan kongást se hallottak még Hordóországban! Meg is nyerte az üres hordócska a kongóversenyt, a kis káposztáshordó pedig hazament sírdogálva.
– Hát én bizony nem leszek üres csak azért, hogy jobban kongjak! – válaszolta a káposztáshordócska.
Az üres hordócska pedig elkábult a nagy dicsőségtől: egyre-másra versenyzett, s legyőzött mindenkit a kongásával. Egyszer csak azonban azon vette észre magát, hogy kezd száradni, zörögni, dongái meglazultak, abroncsa már nem tudta összefogni őket. Kongó dicsőségében elszáradt az üres hordó. Mert: üres hordó jobban kong, de elszárad.
