Tanítványai tizenkét olimpiai aranyérmet nyertek, s ezzel ő minden idők legeredményesebb magyar edzője. A 73 éves Károlyi Bélának annak ellenére ítélték oda a magyar sportújságírók az első életműdíjat, hogy soha nem dolgozott a magyar sportban.
– Miként válhatott valaki egyformán sikeres tornászedzővé két annyira gyökeresen ellentétes berendezkedésű országban, mint a hetvenes évek Romániája, illetve az Egyesült Államok? Arról nem is beszélve, hogy a szocialista tábor tornászvilágának keménysége, esetenként könyörtelensége közmondásos volt. Hogyan sikerült elfogadtatniuk az otthon meghonosított munkastílust az emberi jogok bajnokának számító Amerikában?
– Meg fog lepődni, de ebben a tekintetben semmilyen gondunk nem volt. Sőt, Amerikában a szülők még fizettek is azért, hogy kemény munkára fogjuk, fegyelemre szoktassuk gyermekeiket. A gyerekek pedig a világ minden táján egyformák: szeretnek mozogni, versenyezni, győzni. Minden azon múlik, hogy megtaláljuk-e mindegyikük esetében a megfelelő motivációt. Romániában annak idején rájöttem, hogy a fiatal gyerekek hajlékonyabbak, mint a már érett nők, és sokkal jobban terhelhetőek. Amerika pedig megerősített abban, hogy a fizikai felkészítés is fontos, és ha más szemléletűek is, ugyanúgy óhajtják a sikert. Nyilván az apróságok, a kis finomítások is fontosak voltak, így állt össze a nagy egész.
– Messziről indult. Milyen világot talált például Vulkánban, amikor diplomázása után, 1963-ban megérkezett a Zsil völgyébe?
– Bár akkoriban még nagyon jól működött a bánya, Vulkán soha nem volt jómódú település, most meg egyenesen az Európai Unió egyik legszegényebb területe. Számomra egyáltalán nem volt azonban ismeretlen, korábban több nyarat is töltöttem ott a tanítóként odakerült és ott ragadt nagyapámnál. Hatalmas ambícióval, ötlettel és vágyakkal telítve láttam munkának, amin kezdetben igencsak meglepődtek a helyiek: ki ez a tornatanár, aki ennyire komolyan veszi a munkáját, órát akar tartani a gyerekeknek? Az is nagy szentségtörésnek számított, hogy a drága kis pulyákat felsorakoztattam és levetkőztettem. Holott én igazából csak azt szerettem volna, hogy ne szakadjon tovább rajtuk az amúgy is szegényes ruha. Jobbat ugyanis garantáltan nem kaphattak volna. Az asszonyok kezdetben seprűvel, kapanyéllel támadtak rám, de fokozatosan megértették, hogy csak jót akarok, istenfélő ember vagyok, akárcsak ők. A férfiakkal is meg kellett vívnom a csatát. Bementem a kocsmába, az egyik nagy darab bányász rögtön ki is szúrt magának, úgy mutogatott rám, mint egy gazemberre. Belém is kapaszkodott, de jó erőben voltam, 124 kilós, leütöttem. Nem tudhatta, hogy a főiskolán bokszoltam is. Még ketten nekem jöttek, azokat is ellöktem, állon vágtam, csak arra figyeltem, van-e valamelyiküknél bicska. Nem volt, így szerencsésen eljutottam a pulthoz, kértem mindenkinek egy deci pálinkát, s azzal végleg megnyertem a meccset.
– A siker azonban igazából Oneşti-en találta meg, ahol az első országos tornaközpont vezetését bízták önre, s ahol ráakadt a későbbi ötszörös olimpiai bajnok Nadia Comăneci-re...
– Előtte azonban még többször is megmutattuk a vulkáni gyerekekkel, mit lehet elérni akár egy olajozott padlójú kis tornateremből indulva is, ahová az első gerendát még az egyik bányász faragta baltával, azon edzettünk. Az országos bajnokságon kiemelkedő eredményt értünk el, a bennünket elkísérő bányászok pedig – akik esetenként azt sem tudták, hány gyerekük van, aztán hirtelen büszke családapák lettek – kurjongatva drukkoltak. Oneşti-re már az egyeduralkodó Dinamo Bukarestnél is irigykedtek, hiszen a gyerekekkel megvertük a teljes felnőttválogatottat. Az igazi áttörést persze Nadia 1975-ös bemutatkozása hozta meg. Igazából az egyik sérült csapattárs helyére ugrott be, de úgy mozgott, mint egy tünemény, rendesen oda is csaptunk a többieknek az Európa-bajnokságon. Egy év múlva pedig már olimpiai bajnok lett a történelemben első alkalommal kiosztott tízpontos gyakorlattal. Fantasztikus, máig felejthetetlen emlék.
– További „részsikernek” számít, hogy a zágoni születésű Szabó Kati az 1983-as budapesti világbajnokságon nyert aranyérmet talajon. Mégpedig a közönség által végigtapsolt csárdás- és operettdallamokra. Tudatosan volt Budapest-célzatú a zeneválasztás?
– Természetesen, hiszen a közönség reakciói mindig képesek befolyásolni a bírókat. Amúgy otthon, Romániában a vezetőknek fogalmuk sem volt, mit is jelent az a zene. Aki meg ismerte, tudta, hogy tartania kell a száját.
– Miként történhetett, hogy a hetvenes években három magyar emberre – önre, feleségére, Mártára és Pozsár Géza koreográfusra – bízták Comăneci és társai felkészítését?
– Amíg ment a szekér, jöttek az érmek, igazából fel sem merült ez a kérdés. Ahogy azonban a generációváltás következtében kezdtek ritkulni a már megszokott magas színvonalú eredmények, úgy fogyott el fokozatosan körülöttünk a levegő. Aztán 1981 márciusában egy New York-i bemutató turnét követően mindhárman úgy döntöttünk, nem térünk vissza Romániába. Olyannyira forróvá vált a talaj, hogy még annak kockázatát is vállalnunk kellett, hogy kislányunk, az akkor hétéves Andrea a nagyszülőknél maradt. Kezdetben dolgoztam kikötőben, festés-mázolást vállaltam, hiába számítottam a világ egyik leghíresebb tornaedzőjének, a bevándorlási hivatalnál sokáig csak egy szám voltam. Már-már azon a ponton voltam, hogy elfelejtem a tornát, amikor összefutottam az egyik edzővel. Sokáig gondolkodtam, megszólítsam-e. Ez az edző, Bart Connor – Nadia későbbi férje – vitt el a szövetséghez, de a teljes „rehabilitálásomat” még Mary Lou Retton Los Angeles-i, egyéni összetettben nyert olimpiai érme sem hozta meg. Amerikai kollégáim sokáig nem fogadták el, hogy központi felkészítés nélkül nem lesz csapatsiker, márpedig az egyéni sikerek is csak akkor jönnek, ha van egy erős csapat. Az igazi áttörést az 1996-os atlantai olimpia hozta.
– A sérülten versenyző Kerri Strug atlantai legendája után nem vádolták meg, hogy az eredmény érdekében a sportoló egészségét kockáztatta?
– Nem, sőt, azóta is büszke vagyok, hogy segítettem neki hőssé válni. Ma is azt mondom, hogy kifordult bokával is ugrania kellett, különben elúszik az arany, amire a csarnokban 20 ezren, a tévékészülékek előtt pedig legalább 50 millióan vártak, hiszen a torna akkorra Amerikában nemzeti ügy lett. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen akaraterejű lány az orvosi szobából nézze végig, amikor társai életük legnagyobb sikerét érik el. Akkor nem jutott más eszembe, mint hogy „shake it off”, illetve az azóta sokat idézett „you can do it”. Azaz „rázd ki” és „meg tudod csinálni”. Ezeket hajtogattam perceken át. A pici lány pedig minden erejét és kitartását összeszedte, lerázta magáról a fájdalmat, elhitte, hogy meg tudja csinálni. Csodálatos érzés volt, az ölembe vettem, együtt mentünk a dobogó felé. Utólag Kerri is azt mondta: jó döntés volt, mert az ember élhet sérülten, de az álmai nélkül nem.
– Az önök fénykorában még gyereklányok dominálták a tornasportot, ma viszont már kész nők versenyeznek a legmagasabb szinten. Visszasírja azokat az időket?
– Egyáltalán nem, ma már kifejezetten örülök, hogy érettebb lányok dolgoznak a szereken. Természetesen egészen másképp kell kezelni őket, elvégeztetni velük a fizikai munkát, de stabilabbak, túl vannak a tinédzserkor, a nővé érés minden nyűgén, mentálisan pedig sokkal jobban terhelhetőek. És látványnak is sokkal szebbek.
– Jóval túl a nyugdíjkorhatáron újabb olimpiára készül. Meddig még?
– Rióig. Ez az utolsó nemzedék, amelyet feleségemmel, Mártával együtt felkészítünk. Utána jöhet a pihenés. Meg a vadászat. A Houston melletti birtokunkon pávák, tyúkok mellett egész Amerika legnagyobb gímszarvascsordája él.
– Van hiányérzet önben, hogy magyarként mindig csak más nemzet képviselőit segíthette a világ tetejére?
– Régebben néha éreztem hasonlót, de lerendeztem magamban, hogy ez az én sorsom, bizonyára így kellett ennek lennie. Egyébre meg tényleg nem panaszkodhatok.
– Az életműdíj budapesti átvételekor egészen meghatódottnak tűnt. Ilyen sikersorozat után mitől tartotta annyira fontosnak ezt a kitüntetést, hogy az egyik repülővel jött, a másikkal már készült is vissza, de mindenképp jelen akart lenni az ünnepségen?
– Nézze, engem már rengeteg országban megszámlálhatatlan módon szólítottak, írták le a nevemet. Azt mondtam, Budapesten végre biztosan helyesen írják le és ejtik ki a Károlyi Bélát, úgyhogy ezt nem hagyhatom ki. És elmondhatatlanul jólesik, hogy Magyarországon is nagyra értékelik, amit a tornasportban elértem.
KÁROLYI BÉLA
Kolozsváron született 1942-ben, Bukarestben végezte a testnevelési főiskolát. Az 1970-es években a román női tornász-válogatott edzője volt, ő fedezte fel és tanította a tornasport történetének első tízes jegyét kiérdemlő Nadia Comăneci-t. 1981-ben az Egyesült Államokban telepedett le, 1984-ben már amerikai tanítványa, Mary Lou Retton nyerte az olimpia egyéni összetett versenyét. A Magyar Sportújságírók Szövetsége Életműdíjának első tulajdonosa.
