„...Megkínzott az élet, földhöz vert a kegyetlen szenvedés, de alaptermészetünkből ki nem vetkőztetett... Lelki nagyságunk s nemzeti erőnk tudatában megtartottuk a jó kedvünket, amely tavalyi felszabadulásunk alatt örömujjongássá fokozódott. Igaz, hogy fájnak a visszamaradt testvéreink, s szorongatja lelkünket a sorsuk, de kétségbe nem esünk, s meg vagyunk győződve, hogy Istennél jó sors van s felemelő hivatás fenntartó magyar népünk és nemzetünk számára... A lelki szentségnek bizonyos érzése fog el, amikor azt látjuk, hogy a szabadulásunk alkalmából írt erdélyi induló a Biblia nemes szavainak és érzéseinknek magaslatáig emelkedik a sorokban: »Lépteink nyomán fent, a Hargitán, völgyeink felett tornyok hangja zeng. Már semerre sincs átkozott bilincs; énekeljetek, völgyek és hegyek!« Megszabadulásunk nagy értékű magyar nemzeti szempontból, de általános emberi szempontból is, mert ismét bebizonyosodott, hogy Isten a törekvő, kitartó, munkás, igazságos és becsületes népet és nemzetet el nem hagyja, megsegíti, élethez juttatja... Drága hazánkra gondolva szívből zengjük mi is: »Énekeljetek, völgyek és hegyek!«”
Felszabadulásunk túláradó örömét valóban külön felfokozta az a tudat és érzés, hogy mi, magyarok nemesebb nemzet vagyunk azoknál, kiknek a trianoni ítélettel hatalma alá vetettek, minélfogva felszabadulásunkat kétszeresen a „magyar igazság győzelmének” éreztük, s büszkeségünk magasságából áradó lenézés és csúfolódó megvetés nemcsak az általános „oláhozással” nyilvánult meg. Az oláhcsúfoló szóhasználatban a leghelytállóbb a „bocskoros” volt, mert még nálunk is egyre-másra bocskor volt a pakulár lábbeli, s maga a román „nemzeti viselet” – amilyent Isztojka Sanyiék, Lajiék kaptak – bocskort „viselt” a lábon, és osztályunkban rendkívüli emlékezetes esetként történt meg egyszer, hogy a „vad” Csotrogán Gyula úgy rúgott a bocskorával a román tanítókisasszony felé, hogy bocskorának kampószerű hegye felhasította elöl a kisasszony szoknyáját. Ez a gumikönnyű, szíjazattal lábra kötözött lábbeli kivált mezőn vagy sáros-locspocsos időben annyira előnyösebb volt a bakancsnál, hogy még a mi házunknál is „divatba jött” volt a néma papónk lábán, akármilyen „oláhos” volt, olykor már-már irigyeltük is, hogy vén papónkat milyen könnyen, serényen „viszik” a bocskorai, mindamellett apánkat már elképzelni sem tudtuk volna bocskorban, s kivált mikor „magyarok lettünk”, inkább mezítláb jártuk volna végig a nyarat, mint ahogy többnyire jártuk is, semmint bocskorral „oláhosítsuk” magunkat. A bécsi döntés szinte még az addiginál is erősebb „határt” vont a magyar csizma és a román bocskor közé, és maga a hosszúban kettévágott Erdély is mintha a csizma és bocskor „uralmát” jelentette volna a két ellenkező oldalon, lévén a mi Homoród-völgyünk Székelyzsomboron túli alsó szakasza is „bocskoros Romániánál” maradva. Azelőtt, míg így vagy úgy, Magyarország vagy Románia részeként természetes egységű föld volt Erdély, aránylag még együtt járhatta a földet a csizma és a bocskor, most azonban a bécsi kettéhasítással olyan példátlanul elkülönültek a „járások”, hogy a döntéstől kezdve hosszú időn át mind csak az volt a két ellentétes „irány”, hogy Dél-Erdélyből a magyarok északra, Észak-Erdélyből a románok délre özönlötték vagy szökték át a határt, mert mind a „csizmás magyar”, mind a „bocskoros oláh” tartott a rossz sorsától, ha a másiknak az országában marad. „Határtalan” örömünknek a kettészakítás folytán valóban megvolt az a szomorú árnya, hogy „fájtak visszamaradt testvéreink” Dél-Erdélyben (amilyen nagy volt az örömünk nekünk Almáson, épp az öröm nagysága révén tudtuk átérezni az Oklándon sírva rimánkodó alsórákosiak nagy bánatát amiatt, hogy hozzájuk a honvédek nem „vonultak be”), úgyhogy az „új erdélyi határ” valósággal az érzésvilágunkon is „átvonult” a kettéosztottság örömét és fájdalmát keverve, miként a naptárunkban is emlegették, hogy „örömkönnyek közé a fájdalom keserű érzései is belevegyültek”, vagy más szóval „félig örülünk, félszemre könnyezünk” stb. – mindamellett az örömünk jóval fölébe magasodott a bánatnak, főleg azért, mert mi nem „maradtunk túl”, de nem utolsósorban azért is, mert Erdély kettéhasítását egészen rövid idejű átmenetiségnek tartottuk, s úgy „számoltunk”, hogy az országgyarapodás évi gyorsasággal forgó „naptára” szerint egy-két éven belül Erdély „oláhoknál maradt” déli része is a magyar szent korona része lesz a Déli-Kárpátok ezeréves határvonulatáig.
Az 1941-es Unitárius Naptár a maga „unitárius voltában” egészen előtérbe állította a „könnyező félszemet”, amikor a „kétszeresen kisebbségi” magyar unitáriusság újabb szétcsonkázását-szaggatását a maga „szomorú valóságában” felmérte, azzal együtt, hogy Trianon után az addig egységes Magyarországi Unitárius Egyházból kicsonkult az Erdélyen kívüli, anyaországi rész – amikor valójában az unitáriusság erdélyi zömét csonkázták le Magyarországról –, most meg a szétcsonkázás még mélyebb lett azáltal, hogy bár a magyarországi unitárius egyházkör újra egyesülhetett az erdélyi unitáriussággal, az a maga „honosföldjén”, Erdélyben a több évszázados egység után kétfelé szakadt. A mi közelebbi világunkban, a két Homoród mellékén a román világ megszűntével semmilyen kisebbségi helyzet nem volt, mert majdnem színtiszta magyar lakosság lakta a két völgy falvait, és többségében unitárius népre „vallottak” a hegyes, fehér templomtornyok – csak Almáson felül a Hargitáig volt zömében és jelentős számban katolikus vallású Lövéte, Szentkeresztbánya, Kápolnásfalu és Szentegyházasfalu („Kicsi- és Nagy-Oláhfalu”) székelysége –, minek folytán „fenn a Hargitán s völgyeinkben lenn” zenghetett nekünk a „tornyok hangja” úgy, mint ahol kisebbségi sorssal nem kell „vesződni” sem magyarként, sem unitáriusként.
Olvasni lehetett az oldalakon olyan örvendetes eseményről, amellyel a trianoni csonkázó csapás változott örömteli jóra, amint beszámoltak a naptárkészítők a budapesti unitáriusság évfordulós ünnepségéről. Az ötvenesztendős budapesti unitárius templom című írásban – mellékelve hozzá „A budapesti Koháry-utcai unitárius templom” képét is –, s a templomszentelés fél évszázados jubileumával röviden a történelmi sorsot is vázolták.
 „1890. október 26-án ünnepet ülnek a magyar főváros unitáriusai... Az első nyilvános unitárius istentiszteletet 1869-ben Ferencz József akkori kolozsvári lelkész tartotta... A templom felépülése megteremti azt a magot, amely köré a XX. század elején megalakult egyházunk IX. egyházköre, a Duna-Tiszamenti. De szellemi központja marad a trianoni kényszerbéke után magára maradt unitáriusságnak. A templomszentelés ünnepén részt vett a dunántúli unitáriusok fiatal segédlelkész-tanítója, Józan Miklós is, aki angliai tanulmányútja és rövid toroczkói lelkipásztorsága után a budapesti unitárius gyülekezet élére kerül, ahol már több mint negyven esztendeje szolgálja az egy igaz Isten dicsőségét. A világháború után magára maradt csonkahazai unitáriusság természetes központja a budapesti unitárius egyházközség... A Duna-Tiszamenti egyházkör esperese Józan Miklós 1920 óta... A budapesti ötvenesztendős templom jubileumát csendes házi ünnepségen jegyezték fel az emlékezet táblájára a budapesti egyházközség vezetői és hívei 1940. október 27-én. A megcsonkult erdélyi unitárius egyházhoz boldog örömmel térnek haza a több mint húszévi árvaságra kényszerített IX. egyházkör hívei. Isten engedje meg, hogy nagy megpróbáltatáson átmenő és ismét darabokra szaggatott egyházunk találja meg önmagát, hogy egységben és szeretetben végezze hivatását az unitárius gondolat és a magyar haza szolgálatában.”
Húzták-vonták a határokat a „döntő asztaloknál”, mikor Párizsban, mikor Bécsben, s még olyan „eleve kisebbségi” magyar közösség is, mint az unitáriusság a legvisszásabban forgott sorsával a határbonyodalmak között, mert a legújabb boldog fordulat idején, Észak-Erdély „hazatérésének” mámoros napjaiban a „több mint húszévi árvaságra kényszerített Duna-Tisza menti IX. egyházkör” az erdélyi egyházhoz való visszakerülését érezte „boldog örömmel” hazatérésnek, miközben az erdélyi egyház minden addiginál fájdalmasabban csonkult és szaggatódott darabokra ismét a maga „hazai” erdélyi földjén. Szakadt az új csonkázással még az egyházalapító püspöknek, Dávid Ferencnek a Dévája is, a nagy hitújító vértanúságnak helye az új erdélyi határon túlra, a „román elnyomatásba”, miként boldogsággal és boldogtalansággal szakadt el egymástól az Udvarhely melletti Felsőboldogfalva s a Keresztúr melletti Alsóboldogfalva unitárius egyházközsége, vagy odább Felső- és Alsórákos unitáriussága. Már-már „gúnyhatárnak” lehetett volna mondani a bécsi döntés „boldog” határvonalát is, ha azt „ismét” olyan esztelenségekkel vonták, hogy az „örök világ” udvarhelyi egyházkörhöz tartozó Székelyderzs és Székelymuzsna unitárius székelye éppúgy „román kormányzat alatt” maradt, mint az örökké Székelykeresztúri egyházkörben „feküdt” Újszékely unitárius székelye, Alsóboldogfalva alsó szomszédja. Örömsugarat vetett az új határ arra, hogy többé már nem „I. G. Duca-i egyházkör” volt a keresztúri, de amellett „elborult a határ” abban a másik „irányban”, ahol az egyházkörök naptári listája sorban csillagos jegyzést kapott abból az okból, hogy vagy egy-egy egész egyházkör – mint az „Aranyostordai” meg „Küküllői” egyházkör (benne Dicsőszentmártonnal, s lehet, az Almásról elfutott Tódoránnal?) – a teljes körével „román kormányzat alatt” állt tovább is, vagy részlegesen csonkázódtak más körök – „Marosi egyházkör”, „Felsőfehéri egyházkör” –, aránylag olyan „örvendetesebb” csonkulással, amilyen a „Háromszéki egyházkörhöz” fűzött jegyzet jelzett: „Brassó és Bukarest kivételével mindenik egyházközség Háromszék megyében van.”

(folytatjuk)