„...minél többet őrzünk meg ősi autonómiánk teljességéből, annál jobban és igazabban tudjuk betölteni azt a fontos szerepet, ami a jövőben, úgy hisszük, az unitárius egyházra és a magyar sorsközösségre vár. És soha ne felejtsük el, egyelőre még kétfelé van szakítva Erdély, és egyházunknak szinte fele idegen uralom alatt van. Minden ügyünket úgy intézzük, hogy legelsősorban azoknak az érdekei és sorsa álljon előttünk, akik még mindig a határon túl vannak, és úgy munkálkodjunk, hogy akkor se lehessen szégyellnivalónk, ha Dávid Ferenc tordai hitvallásának unitárius földje már nem lesz idegen uralom alatt.”
Átfogó, tartalmas, tárgyszerű cikkében Simén Dániel főleg a dél-erdélyi szórvány-unitáriusság helyzetét mérte fel mint Misszió-ügyünket: „A mi missziónk egyszerű, mint a vallásunk; nehéz, mint az életünk, de szívünkhöz nőtt, mint a gyermekünk jövője. Múltja rövid. Létkérdése minden időben foglalkoztatta ugyan az egyházat, de gyakorlati megvalósítására csak az elmúlt években került sor... Nem kis dolog, ha elgondoljuk, hogy amíg más egyházakban az idők súlya alatt egyházközségek szűntek meg és templomok maradtak örökre zárva, addig nálunk az elmúlt húsz esztendő viharában is történt kezdeményezés, melynek eredményeként egyházközségeink száma a missziói egyházközségek létesítésével tíz százalékkal emelkedett.” A fiatal missziós lelkészekről is szólva újabb hangsúlyos gondolatok kerültek előtérbe a cikkben: „Sorsunk, amint az egyik egyházi cikkírónk megjegyzi, a »kútásó Izsáké«, a betemetett unitárius múlt felfakasztóié egyes elfeledett helyeken, ahol az unitárizmusnak csak halványan és félénken pislogó emlékei voltak... Mi, unitáriusok sohasem foglalkoztunk a külmisszió kérdésével, mindig találunk megoldatlan kérdéseket önmagunk körül és között. A kisebbségi sors pedig különös gonddal és két kézzel tetézte ezeket a kérdéseket, mintha minket ki akart volna tüntetni. Lehetetlen volt tehát fel nem fedezni, hogy önmagunk, magyarságunk megtartása a legelső és legnagyobb kötelességünk... Jelszó lett, hogy mindenkit megtartani, vagy visszahozni magyarnak és öntudatosítani unitáriusnak. A missziós munkák főbb helyeit is számba vette a cikk, olyanokat, mint Nagyenyed, Medgyes, Aranyosgyéres, és végső „emelkedettségében” is a szórványhelyek körében maradt: „...A bukaresti misszióról havonként jönnek tájékoztató közlemények, s így itt csak megemlítjük. Rövid ismertetésünket Nagysármással zárjuk, és sietünk megjegyezni, hogy missziós egyházközségeink között ez a legmegpróbálóbb, a legnehezebb. Nagy Sámuel lelkész mintegy 40 mezőségi szórványban 380–90 lelket tart számon és pásztorol. Ha valaki ismeri Makkay Holt tengerét, könnyen elképzelheti Nagy Sámuel munkájának nehézségeit... S a szétszórt, jobbára cselédnépség nem süllyedhet el a Holt-tengerben, mert szakadatlan hallja a lélekharangot... Van valami nagy erős kicsinységében, nagy hit a közös gondban és közös cél elérésében s igaz testvériesség a szétszórtan élők találkozásában... Azonban az élet megy tovább. A meglévők gondjait újak szaporítják. Egyházunk jelenleg egy Déva-központú misszió létesítésével foglalkozik, s egy Dávid Ferenc-emléktemplom megépítésével. Ez egy régi szép terv, melyet a világháború s a mostoha idők széttéptek, de meg nem semmisíthettek. Véleményünk szerint ez megkoronázná missziós feladatainkat, s történelmi mérföldjelzője lenne az unitárizmus önmagára találásának és diadalmas fejlődésének, melynek megvalósításához Isten segítségét és áldását kérjük.”
Mindezeken a kalendáriumi lapokon túl azonban a mindennapi életünk örömmel volt teli a „magyar mivoltunkra nézve”, s ha a kalendáriumok napjai, hetei, hónapjai bizonyos „vezérfonalként” szövődtek életünkbe, mára a tavasz egész ünnepsorral piroslott elénk, legelőször is a március 15-i nap, amely szombatként is pirosban virított, mint „Nemzeti ün.” vagy mint „A magyar szabadság ünnepe”. Ez nemcsak márciusnak, hanem az egész esztendőnek a „legpirosabb” ünnepe volt, s 1941 tavaszán még annyival nagyobb lett minden más ünnepnél, mivel 1918 óta, huszonkét esztendőn át a legtiltottabb nap volt, most pedig loboghatott piros-fehér-zöld színben az egész falu, kapukon-házakon ki volt tűzve sok helyen a házilag készült zászló – mint nálunk is a kapufélfán az anyám gyártmánya, lévén a piros vászondarabja kissé halványabb, a bársonyos zöldje viszonyt sötétebb a „szabályosnál” –, és szinte újraélve a honvédbevonulás szeptemberi idejét, lelkes ünneplésbe bolydult a falu: volt ünnepség az iskolában, a templomban, a táncolóházban, a templom előtti téren, ahol az őszi honvédváráskor a díszkapu állt, s ahol most Nébel Sándor bácsi Jánépatakáról az ő szokott szónokló-versmondó „fellépéseihez” méltóan olyan hévvel, átéléssel szavalta a Petőfi-verset, mintha ő költötte volna: „Egyik kezében ekeszarva, / Másik kezében kard, / Így látni a szegény jó népet, / Így ont majd vért, majd verítéket, / Amíg csak élte tart...” S mintha ezt az „új”, rendkívüli „’48-as szabadságünnepet” lobogtatta volna még nagyobb s zászlósabb  ünneppé, alig egy jó hét múlva hozták Pestről az újságok a hírét és képét annak a meglepetésszerű eseménynek, hogy parádés küldöttséggel visszajuttatták Moszkvából a ’48-as zászlókat Magyarországnak, amelyeket a cári hadsereg győzelmi zsákmányként vitt volt magával a szabadságharc leverése után.
De ezután csakhamar, amikor már a húsvéti ünnepekre készültünk, egyszerre megdöbbentően sötét gyászeseményként feketítette a nagypéntekünket Teleki Pál miniszterelnöknek az öngyilkossága, az érthetetlen vég, amelytől szinte megnémult bennünk az emléke is annak, hogy szeptemberben mekkora örömujjongással szólt a nyelvünkön, hogy „Horthy, Csáky, Teleki”, „ahonnan” alig néhány hónap leforgása alatt Csákyt is, Telekit is – külügyminisztert és miniszterelnököt – „kitörölte a halál”. A vékony arcú Bárdossy László, a volt bukaresti nagykövet emelkedett a holtak helyére, előbb mint külügyminiszter s most mint miniszterelnök, és jóformán még el sem temették a kopasz homlokú, örökké szemüvege fölött néző Telekit, Németország Magyarországon keresztül hirtelen megtámadta Jugoszláviát, s Bárdossy miniszterelnök azzal kezdte a kormányzást, hogy pár nap múlva a magyar honvédség is megtámadta Jugoszláviát Németország oldalán, miután a háború új fordulata a kevéssel korábban kötött „magyar–jugoszláv örökbarátsági szerződés” felmondása mellett – amikor már Horvátország is kikiáltotta a függetlenségét – a Trianonban elszakított déli részek „hazatérése” előtt nyitott utat. A három békés „revizionista siker” után ezúttal a fegyveres haditettel ment végbe a negyedik országgyarapítás, amely által Bácska, a baranyai háromszög s a Muraköz Almásig is elható örömsugarak mellett csatolódott vissza Magyarországhoz. Az „Igazságot Magyarországnak!” nagy jeligéje ismét hozott egy beteljesedést, s mi már néztük is az „Igazság-mellékletű” térképünkön, hogy ha a Kárpátok keleti hegyvonulatán visszaállt Nagy-Magyarország természetes határa, a Délvidék visszatérésével az egész déli szakasz hosszán lett természetes az új országhatár a folyók – a Dráva és a Duna – egybefolyó vonalán. A délvidéki „visszatérés” megerősítette bennünk a Magyar Hiszekegy „jövendölő” szavait, hogy Magyarország valóban „feltámad”, az „elrabolt” területek visszaszerzése folytatódik folyamatosan, s hogy tulajdonképpen most már a legfőbb „hazatérés”, Dél-Erdély visszafoglalása „van hátra” mint „soron következő” országgyarapodás. Az a Trianonban felcsonkázott Magyarország körül külön „fenyítékként” egybekovácsolt „kisantant”, amely egyben a magyar területek „keze alá került” magyar népességeket hasonló bánásmódokkal üldözte és nyomorgatta, most már szét volt verve – Csehszlovákia és Románia után Jugoszlávián is „betelt” a sors –, amely összeomlással együtt Magyarország lépésről lépésre növekedett, erősödött, gyarapodott az Európa verhetetlen hatalmává lett Németország oldalán. Ez a „rózsás” helyzet szinte a bizonyosság erejével töltötte meg az egyre általánosabb „magyar köszöntésünket”, hogy „Szebb jövőt!” A szebb jövő biztosságát legújabban a Délvidék visszafoglalása nyomán még az is fokozta, hogy a győzelem lendületében Bácska magyar voltát az onnan nagy távolságra román elnyomás alatt pusztulófélben lévő bukovinai székelyek „hazatelepítésével” is erősítette a magyar állam, amikor a Trianon után bácskai földre beköltözött s most elfutott szerbség „üres helyén” a „szabad magyar élet” mellett jó földet s jobb megélhetést is biztosított a messzire szakadt „bukovinai testvéreinknek”.

(folytatjuk)