Adélvidéki diadal napjainak ünnepe megduplázódott azzal, hogy ugyanabban az áprilisi időszakban voltak a húsvéti ünnepek – 14-én volt másodnapja, amikor szokásunk szerint Daradics Sanyival ketten öntöztük kölcsönösen a „két rokonságot” a „szagos rózsavizünkkel” szerte a faluban –, s iskolásokként élveztük egyben a húsvéti szünidős játszóéletünket, kivált, ha húsvétra jó évközi jegyekkel vittük haza az értesítőnket, apám elégedetten írta nevét a húsvéti jelesre is, lehet, annyival nagyobb megelégedéssel, mivel olyan sok évtized után a fia kezében csaknem a hasonmását láthatta annak a „régi magyar világbeli” iskolai értesítőnek és osztályfokozatainak, amilyen az ő iskolás korukban járta.
Sok látható és láthatatlan „jegy” mutatta nekünk, hogy „új magyar világunk” folytatása a „réginek”, s bár közben volt egy „gaz” trianoni darabolás, a folyamatosság képe még iskolafüzetünk hátlapján is megjelent, ahogy oda volt nyomtatva mindennapi „látnivalóként” a „Múlt” egy Nagy-Magyarország-rajzzal, a „Jelen” országgyarapítások Magyarországával (benne „velünk”, Erdéllyel) és a „Jövő” újból Nagy-Magyarországgal, mintegy a „múlt” változatlan „visszatéréseként”.
A feltámadás húsvéti ünnepe idején újból léptünk egy boldogabbat a „jövő” Magyarországa felé Szabadka, Újvidék, Zenta, a Duna–Tisza köze gazdag földjén, s talán az akkori „reményzöld sors” jeles emlékeként munkálta úgy az idő, hogy valahonnan házunkhoz került akkoriban az Ünnep című képes újság – némely tekintetben hasonló a Tolnai Világlapjához –, és számunkra egyedi példányában meg is őrződött teljes épségében máig, bizonyos dokumentáris tanúságaként az 1941 tavaszi „délvidéki pillanatnak”. Különösebb ünnepi képe nem volt a lapnak attól a nagy eseménytől, a címlap belső oldalán pedig teljes oldalnagyságban az új miniszterelnök elegáns feleségének a képét juttatta el az olvasókhoz egy karikába fogott szöveg kíséretében: „Bárdossy Lászlóné, a miniszterelnök felesége a gyermeknapi gyűjtésen (Kozák felv.)”... Kinn a címlapon a piros betűs lapcím alatt fel volt tüntetve, hogy „Főszerkesztő: Gróf Bethlen Margit”, de általában politikai-hadi dolgokkal nem foglalkozott, inkább olvasnivalók, különféle érdekes beszámolók a világból, népszerű rovatok és reklámok töltötték meg az oldalakat. A reklámok sorában legtöbb volt az új könyveket propagáló. A Magyar Népművelők Társasága hihetetlenül olcsó áron bocsátja forgalomba legkiválóbb magyar klasszikus írók s költők műveit. Aranytól Csokonaiig százoldalas terjedelemben, 24 filléres árban, ragyogó kiállításban. Az érdekes cikkek sorában még számomra is izgalmas volt az, amit némileg már „hadi politizálásként” írtak a selyemből készült ejtőernyőkről, mint „veszedelmes” háborús fegyverről: „1940. május 10-e sokáig emlékezetes nap lesz Európa történetében: néhány száz kvadrátméter selyem segítségével ekkor dőlt el a nyugati hadszíntér sorsa.” Iraknak, a „fekete arany” országának a leírását is sok kép élénkítette, de a szövegben is érdekes volt az angolok, franciák, amerikaiak vereségének leírása az olajforrásokért való küzdelemben, s külön „meglepetéssel” szolgált az írás ott, ahol Teleki Pál neve jelent meg a szavak sorában. „Iraknak nem nagyságában rejlik a jelentősége, hanem az olajában. Érdekes, hogy a múlt háború után, amikor a nemzetközi bizottság Iraknak ítélte oda a petróleummezőket, a bizottságban jelentős szerepet kapott nemrég elhunyt miniszterelnökünk, gróf Teleki Pál is. Ezért a magyarok nagyon népszerűek Irakban, és a jelenlegi kis király magyar ponny-fogatán kocsizik ki mindennap a királyi palota kertjében. Az alig négymilliós kis ország fővárosa Bagdad, a kalifák ősi székhelye. Ezen a földön volt valaha az emberiség bölcsője, mert a paradicsomi kiűzés után, a Biblia szerint, Ádám és Éva itt kezdték el földi életüket, a Tigris és Eufrátesz folyó közötti területen. És most a huszadik század emberei közül Európa innen akarja magát ellátni az éltető nedvvel, az olajjal, amely hajtóanyaga a mai század motorjainak. Innen, ebből az ősi Paradicsomból akarja megteremteni a maga modern Paradicsomát!”
Végül is az Ünnep a hozzánk „hírmondóként” került májusi számában Délvidék hazatérésének „ünnepére” két oldalt áldozott, első oldala, ahol Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula képével ékesítve Szabó Zoltán írása tárgyalta magas szinten azt a címbeli tárgyat, hogy A Bácska a magyar irodalomban. A bevezetőben a cikk szépen rajzolta bele a vidéket az ország „képébe”: „A Bácska, ez a pirosború és feketeföldű síkság, ez a legdélibb magyar alföld talán azért olyan termékeny, búzában, borban gazdag vidék, mert annyi bajt látott. A magyar vidékek között talán ez a szélsőségesen forró síkság az, amely egész a legutóbbi időkig a legkevesebbet szerepelt a magyar irodalomban. A többi tájakat, a hullámos Nógrádot, a regényes Felvidéket, a balladás Erdélyt, a dallamos Dunántúlt, a kedves Balatont s a növő Budapestet annyi magyar vers, annyi színes és hangulatos próza örökítette a magyar képzeletbe. Az Alföldnek is, Magyarország e búzatermő és forró szívének mennyi vers szenteltetett, Petőfi szárnyaló fiatalsága és Arany bölcs nyugalma mily tisztán rajzolta képeit és tájait a magyar szem elé! De a Bácskát, a déli alföldet, e feketeföldű Alföldet csak később írták be versek sorai és prózák mondatai Magyarország irodalmi képébe... a magyar irodalom nagy korszakában a Bácska korántsem fogalmazódik meg oly tisztán, mint a várromokkal, regékkel, hős történetekkel telis-tele ültetett Erdély vagy Felvidék s a románcokban oly gazdag Dunántúl... Történelmileg e táj keresztút volt, mely a török idő alatt először pusztult és néptelenedett el, melynek síkján nem állítottak meg várak és végvári vitézek ellenséget. Gyepű volt, a magyar föld széle és pereme, mely legendás ellenállás nélkül bukott el mindig, amikor síkján föltűnt az ellenség... A szomszéd Bánát szülötte, Herceg Ferenc regényeiben a hősök a Bácskában is élnek, de a hősökben csupán a kor néhány típusa fogalmazódik meg, s nem egyben a táj is. Ambrus Zoltán regényeiben is inkább csak környezet a bácskai táj, mint önmagában téma, és a bácskai Csáth Géza írásaiban sem fejeződik ki még a vidék külön jellege, a Bácska sajátos és egyéni képe...” Ezzel a „betájolással” került bele ezután a bácskai irodalmi vetületbe az oldalon fényképpel is „jelen lévő” két költő: „Az egyik a magyar tájak vándora, a magyar vidéki városokat végigtanárkodó árva Juhász Gyula, aki két szép szonettben rajzolt be két bácskai várost: Szabadkát és Újvidéket abba a térképbe, melyet nem földrajztudósok rajzolnak, hanem írók írnak. Mely nem lakosok lélekszámát és hegyek magasságát, hanem hangulatok és ízek változatosságát fejezi ki, s melyet a magyar föld »szerelmes földrajzának« nevezett Cs. Szabó László... A két költő közül, akik ez alföldi esetben »vén, magyar szavakra« figyelnek, s kóstolgatják a nyári éj ízét, a másik: Kosztolányi. Lírájában a gyermekkorra való visszaemlékezés halvány ködén keresztül ő rajzolta meg híven is, véglegesen is, szuggesztíven is azt a tájat, melyet Délvidéknek érzünk... A zuhogó napfény, a sötét lombú fák, a bőven termő élet s az életet feketén kísérő mulandóság földje ez a Bácska, Kosztolányi Bácskája... e búzasárga Alföld, melynek színeit, ízeit, hangulatait oly híven, gazdagon és érzékletesen fejezte ki. S melyen visszatérését a magyar földhöz Szabadka és Bácska e hűséges fia és kifejezője már nem érhette meg.” Néhány lapfordítással hátrább az Ünnep másik „délvidéki” oldala már valóságos térképrajzolattal határolta be a Dráva–Duna–Tisza mentén a trianoni „térképcsonkázásokat” helyrekerekítő délvidéki „magyar földet”, a visszatért új országdarabot. S mintha azt kívánta volna szemléltetni, hogy a trianoni elvakult határhúzogatók a maguk barbár módján nemcsak természetes egységű tájakat, történelmileg hagyományosan, településszomszédságilag összetartozó vidékeket diribdaraboltak szét önkényesen, hanem tájak-vidékek „saját” szellemi világát is szabdalták-csonkázták a mindenben csak szomszédoknak kedvező határvonalak húzásával, a baranyai háromszögtől a bánáti-torontáli részig terjedő térképábra a helységek jókora címnek megfelelően – Délvidéki neves magyarok – úgy tüntette fel, hogy ábrán kívülre mutató vonalakkal sorban körbeírták a térképrajzot a vonatkozó „neves” nevekkel. Így „vezetett” az egyenes vonal Szabadkáról Kosztolányi Dezsőre, Versecről többek között Herceg Ferencre, Adáról Szarvas Gáborra – „nyelvtudós, a magyar nyelvtisztaság híres őre, akadémiai tag” stb. –, Szentmiklósról Révai Miklósra – „kegyesrendi pap, egyetemi tanár, a magyar összehasonlító nyelvészet megteremtője” stb. –, Nagykikindáról Zádor István festőművészre, Bégaszentgyörgyről Szentgyörgyi István szobrászművészre, Zomborról mások mellett Schweidel Józsefre – „honvédtábornok, aradi vértanú” –, Nagybecskerekről Lázár Vilmosra – „honvédezredes, aradi vértanú” –, Újvidékről többek közt Csuka Zoltánra – „lapszerkesztő, a délvidéki irodalmi élet egyik vezető személyisége” –, Óbecséről Jámbor Pálra – „író és költő (Hiador álnéven), Jókai és Petőfi műveinek francia fordítója, a szabadkai gimnázium igazgatója” stb. –, Gyáláról Kassai Vidorra – „színész, Jászai Mari férje” – és még más helyek más személyiségeire, ami ekkor úgy lett mind „visszatérés a magyar földhöz”, hogy még a mi almási házunkig is „hazatért”. Most már együtt voltunk „hazatért magyar föld” Almáson és Szabadkán, s a terjedelmes lap nem csupán papiros volt a házunknál.
(folytatjuk)
