Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máté György (Jeges) emlékére Bartos Károly plébános második alkalommal celebrált engesztelő és emlékező gyászmisét pénteken este a kézdisárfalvi Nagyboldogasszony római katolikus kápolnában (felvételünkön).
A megemlékezést a kézdisárfalvi Szabó Ottó és Balázs Barna kezdeményezte. A három antikommunista ellenálló tisztelői – helybeli, kézdivásárhelyi, kovásznai és ozsdolai lakosok, mintegy ötvenen, köztük a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt tagjai – 1989 óta hetedik alkalommal emlékeztek meg Ozsdola és a Kászonok hős fiairól. A szentmisét megelőzősen a kézdioroszfalvi Benke Sándor erre az alkalomra írt versét olvasta fel, majd Szabó Ottó fafaragó beszédében azt emelte ki, hogy meglátása szerint nem a legtalálóbb kifejezés betyároknak nevezni őket, mivel antikommunista harcosok voltak. Bartos Károly plébános bejelentette: az irgalmasság évében hármukért ajánlja fel a szentmisét, akik hősiesen helytálltak a kommunista hatalommal szemben. Bátrak voltak, akárcsak azok a munkások, akik 1987-ben Brassóban fellázadtak a rendszer ellen, vagy az 1956-os forradalmárok, akik jobb világot akartak teremteni – mondta a plébános. A szentmise után a jelenlevők a művelődési otthonba vonultak, ahol a megemlékezés kötetlen beszélgetéssel folytatódott.
Pusztai – Jeges – Dézsi. Az ötvenes évek elején e három név tartotta izgalomban Felső-Háromszéket és a Kászonok vidékét. A kommunista hatalom üldözte, katonaszökevényként, gyilkosként és rablóként kezelte őket, míg a nép egyszerű fiai szemében nagy megbecsülésnek és népszerűségnek örvendtek, akárcsak Rózsa Sándor, Bogár Imre és a többi legendás hírű betyár. A falusi nép a szegények pártfogóiként és a zsiványbecsület legromantikusabb megtestesítőiként, valóságos balladai hősökként tisztelte és emlegette a három betyárt. Tény, hogy olyan erőt jelentettek, amelyet a kommunista hatalomnak is tudomásul kellett vennie. Nem lehetett elhallgatni, hogy ezek a bátor, néha túl vakmerő fiatalemberek harcba szálltak a kommunista hatalom kiszolgálóival, annak hűséges pribékjeivel. Dacolva a hatalommal, szembe mertek szállni a párttitkárokkal, a félanalfabéta néptanácselnökökkel, a milicistákkal, a basáskodó erdészekkel és a nagyszámú besúgóval. Golyó által haltak meg 1954-ben és 1955-ben, mindhárman jeltelen sírban nyugszanak, hiszen nekik nem adatott meg halálukkor a keresztényeknek járó végtisztelet, és a kommunizmus bukása után huszonhat évvel sem derült ki, hogy mi történt a holttestükkel.
