Amint hazafelé mendegéltek, nadselű gondolata támadt Öcsikének: lefőzi a bukfencező bohócot. Nem a földön fog bukfencezni, mint a bohóc, hanem a díványon. Ó, de jó lesz, ó, de jó, ujjongott magában Öcsike. Csak arra várt, hogy apus beüljön a dolgozószobájába, anyus kivonuljon a konyhára, uccu, felugrott a díványra, a feje tetejére állt, lábacskájával nagyokat rúgott fölfelé, igen, igen, nem is lefelé, hanem fölfelé, arrafelé, ahol egy gyönyörűséges tükör lógott, az a bizonyos tükör, melyben anyus meg szokta nézni magát, ha látogatóba készül.
– Hopp! – kiáltott Öcsike – Magasabbla lúgok, ha a kezemle állok! – s úgy tett, amiként mondá. Bezzeg, hogy szerencsésen meg is rúgta a tükör rámáját, de úgy, hogy a gyönyörűséges tükör megrendült belé.
– Jesszusom! – sikoltott anyus, aki éppen e pillanatban lépett be. – Mit csinálsz, te haszontalan fickó! – s rémülten telepítette le Öcsikét a díványról. Mars be a gyerekszobába!
Öcsike szomorúan oldalgott be a gyerekszobába, anyus meg bement apushoz, s ott nyomban elhatározták, hogy egy arasznyival följebb akasztják a tükröt, vagyis: biztosságba helyezik Öcsike elől.
Nosza, apus kalapácsot, harapófogót kajtatott elő, s anyus segítségével följebb akasztották a tükröt. Nem vették észre, hogy Öcsike csendesen kinyitja az ajtót s úgy lesi, mit művel apus meg anyus.
Hiszen csak azt várta Öcsike, hogy apus visszavonuljon a dolgozószobába, anyus a konyhába, uccu, szaladt a díványhoz, mondván:
– Van nekem egy nadselű gondolatom. Belugom a tüklöt!
No, ezt magam is szeretném látni, hogyan rúgja be, amikor egy arasznyival magasabbra akasztották. Hát, ha szeretném látni, meg is mutatja Öcsike nyomban. Mire való a díványpárna? Az ám! A díványpárna arra való, hogy Öcsike ezzel kipótolja a dívány magasságát. Uccu, már bukfencezik is Öcsike a párnán, lábacskája kalimpál jobbra-balra, fölfelé, mind följebb, s egyszerre csak nagyot lódul a tükör, s hinta-palinta, hintázik jobbra-balra akkora lármával, hogy nemcsak anyus, de apus is rémülten rohan be.
– Rettenetes fickó! – sikolt anyus.
– Hah! Te betyár! – üvölt apus.
És megfogják gyöngéden Öcsikét, s visszatessékelik a gyermekszobába.
– Mit csináljunk? – kérdi anyus kétségbeesetten.
– Mit? Nagyon egyszerű – mondja apus. Pont a plafon alá verem a szeget, oda rúgjon föl, ha tud. Ez már csak nadselű gondolat, mi?
Valóban, nadselű, hagyja helyben, s nosza, előkerül megint a harapófogó meg a kalapács, s most már oly magasra akasztják a tükröt, hogy anyusnak a díványra kell állnia, ha meg akarja látni magát benne. Persze, munka közben észre sem veszik, hogy nyílik az ajtó, s Öcsike végignézi ezt a nadselű műveletet is.
Mondanom sem kell, hogy apus is, anyus is diadalmasan vonulnak vissza, egyik a dolgozószobába, másik a konyhába; nemkülönben tán azt se kell mondanom, hogy Öcsike is diadalmasan vonul a díványhoz, aztán felnéz a tükörre, méri, méregeti a távolságot és egyszerre csak homlokára koppint:
– Most van még csak idazsán nadselű gondolatom! De kár, hogy Andris nincs itthon!
Az volt pedig a nadselű gondolat, hogy ami párna volt a díványon, azt Öcsike szépen egymás fölé rakta, azzal uccu, felugrott a párnatorony tetejére, egy pillanat, s lábacskája ott kalimpált a tükör előtt: ha szeme lett volna a lábacskának, megláthatta volna magát benne.
De a lábacskának nem volt szeme, belerúgott a tükörbe, de úgy belerúgott, hogy a tükör… nem, nem, kutyabaja se lett a tükörnek. Ellenben. Igen, ellenben meglódult a párnatorony, dűlt, dűlt lefelé, Öcsike is vele – puff: égszakadás, földindulás, a padlón egy nagy koppanás, sikoltozás, rikoltozás, rugdalózás: úgy belegabalyodott Öcsike a párnákba, hogy… Na, na, áldott szerencsére, egyszerre nyílt két ajtó, egyszerre rohant be apus, anyus, Öcsikét kihalászták, és aztán alaposan „megmagyarázták”, hogy ez csakugyan nadselű gondolat volt!