És most történt egy olyan fejlemény, hogy amint a vitatkozások során Gáspár a verhetetlen német haderőt magasztalva biztosra állította, hogy „a németek hetek alatt Moszkvában lesznek, és Oroszország a legkönnyebb hadizsákmány Hitlernek”, a közvetlen túlsó szomszédja, Dónáth László keresztapám csendes, de határozott ellenvetéssel azt nyilatkozta, hogy „Oroszországot senki sem tudja legyőzni”, és abbeli meggyőződését, hogy az „orosz megnyeri a háborút”, mint egyébként sem nagyon „avatott” politizáló egyszerűen arra „alapozta”, hogy „meg kell nézni a térképet”: egy akkora „fél-Ázsia országot”, amelyik a Kárpátoktól tova Vlagyivosztokig terjed, még Hitler sem tud legyőzni. Gáspár szinte lenézően nyújtotta a kezét fogadásra a „hozzá nem értő parasztnak”, s attól kezdve a szomszédságunkon a háború „függő kérdése” volt az, hogy melyikük nyeri meg a fogadást. Természetesen arról is folytak a „diskurálások”, hogy „mi, magyarok” vajon belépünk-e a háborúba Oroszország ellen, mikor Magyarországnak semmi vitája nincs a Szovjetunióval, területi követelés sincs, s a ‘48-as zászló visszajuttatása éppenséggel nem vallott ellenségességre, de a kertész erre nézve is úgy vitte a szót – s általában ez volt a vélemény –, hogy Magyarország a Németországgal való barátság és szövetség révén érte el revíziós sikereit, nyerte vissza sorban a Trianonban elrabolt területeket, s ha az a Románia, amelyiknek Hitler akarata szerint le kellett mondania Észak-Erdélyről Magyarország javára, elsőnek lép hadba Németország oldalán az orosz ellen, akkor Magyarország sem vonhatja ki magát a háborúból, mert az szinte annyit jelentene, hogy tovább semmi területi követeléssel nem léphet fel Romániával szemben. „Nekünk az orosz ellen Dél-Erdélyért kell harcot viselni” – fejtették meg az „értőbbek” a „magas politika” rejtelmét, de abba azért egy kicsit „bele voltunk bonyolódva”, hogy ha Magyarország is „beszáll” a háborúba, akkor a két „halálos ellenség”, a magyar és a román együtt, közösen „fegyverbarátként” fog harcolni a szovjetellenes fronton...
Végül is nem tartott sokáig a hadba lépések miatti fejtörés, mert pár nap múlva ültem a zsákutcánk magaslati fejénél, a „Gránicunk” egyik hosszan fektetett kövén – lehet, éppen az Igazság friss számának mentem elébe a kiüléssel, amint hozta is a postás asszonyunk, s adta a kezembe az új számot –, és én ott helyben, a nagy kő élével a fenekem alatt első pillantásra láthattam az első oldal szemet verő címében, hogy „Honvédjeink átlépték az ezeréves határt”... Nem tudom, ez volt-e szó szerint a cím, de a címnek ez volt a „nagy híre”, így is maradt meg az emlékezetemben azzal együtt, hogy valóságos melegségként járt át akkor a büszkeség, amit „vitéz honvédjeink” iránt éreztem, akik csak úgy egyből „átlépik a határt”, s belépnek egy olyan hatalmas ország területére, amelyet Dónáth László keresztapám eleve legyőzhetetlennek tartott... A „fogadás” ekkor mindképpen Gáspár kertész javára állt, Magyarország hadba lépése is úgy következett be pár nap alatt, ahogy „ő mondta”, s a csatákat is egyből a legdicsőségesebben nyerték a németek s magyarok... Bennem úgy maradt meg a hadba lépésének az egész „érzéshulláma”, mintha már-már a Kárpátok gerincén ültem volna a határátlépés pillanatában, amint a mi zsákutcánk Gránicának „határkövén” szemembe szökött a szenzációs hír. Hamarosan érkeztek az újabb pesti hírek arról, hogy „szovjet repülők bombázták Kassát”, s Bárdossy László miniszterelnök „galád támadásra adott válaszként” jelentette be a parlamentben a hadba lépést, amin apámék kissé fennakadtak, hogy vajon a hadüzenet nélkül megtámadott s első pillanattól súlyos veszteségeket szenvedő „szovjetnek” miért állt érdekében bombázni egy olyan országnak a városát, amelyik nem támadta meg őt, de Sztálinról, a „vörös cárról” s a „vörös rémuralom” országáról el lehetett hinni akármilyen „ördögi galádságot”, kivált, amióta magával Hitlerrel is „paktált” a Lengyelország elleni közös fellépés és területi osztozkodás tekintetében...
A békés „magyar világunknak” mindenképpen vége szakadt júniusi hónap végével. Hátra a kaszálóba, a Merke-tetőn túli Szabadhelyre már úgy költöztünk a szerszámainkkal, s úgy készítettük el a szállás-kalibáinkat, előtte a tűzhellyel, hogy életünkbe beköszöntött a „háborús idő”, s az Igazság újabb s újabb számai már odahordták nekünk a keleti csaták híreit, amikor még egy éve sem telt annak, hogy én átellenben a másik hegyen, Hosszúmezőn meghallottam azt az óriási hírt, hogy „Magyarok lettünk!”... Közvetlenül érezhető hatása egyébként mégsem volt annak, hogy a béke ideje hadira változott, szinte mint addig, most is tőlünk távoli dolognak tűnt az, hogy „harcmező”, mintha csupán az lett volna a változás, hogy immár nem francia vagy szerb földön ropognak a fegyverek, hanem Ukrajnában, s ezúttal magyar honvédalakulatokat is „búcsúztatnak” a frontra induláskor. (...)
Eljött s eltelt azután a bécsi döntés, „felszabadulásunk” első évfordulója is különösebb ünnep nélkül, de mintha annak „ünnepeként” jött volna, megérkezett épp a közeli „malmos” szomszédunkba, Dia néniék sok „zengő indulós” rádiós házához bérletes lakónak egy anyaországi tanító kisasszony, Balla Teréz a távoli Bajáról, a visszatért Délvidék közeli szomszédságából, és a kedves, mosolygó, rózsapiros arcú, alacsony gömbölydedségű, kisasszonyos haját háló alatt hordó „friss” tanítónő épp minket, az V. osztályt „kapta” a keze alá Fülöp tanítótól. Farkaséknál a takaros kis nyári ház szobája az almási szállása Terike kisasszonynak, úgyhogy sokszor együtt is „vonultunk” fel az iskolába a szomszédságbeliek, és velünk együtt az egész osztály hamar megkedvelte a lelkesen és szakképzetten tanító, kedvesnek is kedves, komolynak is komoly „magyarországi kisasszonyt”. Jómagam s a leánykák közül kivált Gábor Irénke, a két „legjobb tanuló” rövid idő alatt a „kedvencei” lettünk „Terikének”, akivel hetek alatt annyi új „népi éneket” tanultunk, hogy csak úgy zengettek a szájunkon a már-már kacagtató sorok: „Szélről legeljetek, / Fának ne menjetek, / Mert ha fának nekimentek, / Fejeteket beveritek, / Szili-kút, Sali-kút, Szentandrási Sobri-kút”, és „Virágéknál ég a világ, / Sütik már a rántott békát, / Zimmerzumm, zimmerzumm, / Recefice bumbumbum...” stb., stb. Én a gimnáziumi „álomról” úgy tettem le – s az elhajított kapát úgy vettem vissza – , hogy kissé irigyeltem Bencző Dénest, aki apját vesztett félárvaként s ugyancsak jó tanulóként kedvezményesen mehetett a messzi Miskolc városába „továbbtanulásra”, de azon túl kedvvel jártam az elemit tovább Balla Teréz vonzó légkörű osztályában. (...)

(Vaskos iróniája a sorsnak, hogy mire jól belelendültem a régóta „melengetett” témába, 2004. augusztus 30-án, a bécsi döntés napjának évfordulóján a hólyagom rákos burjánzását takarították az urológián, amit hat hét múlva, október 15-én ismételni kellett, s most már kezd olyan lenni a kilátás, hogy a „magyar világ” leírásának végképp befellegzett. 2004. november 5.) Az író az év december 21-én elhunyt.

Vége