Demeter J. Ildikó
Január végén kerültek a bukaresti Marie Curie Gyermekkórházba a hemolitikus urémiával kezelt Argeş megyei csecsemők, és március elején még mindig nem tudni, mitől betegedtek meg. Sőt, pontosan azt sem, hányan voltak, illetve vannak, mert pénteken és szombaton újabb hasmenéses apróságokat szállítottak át, s mintha ez nem lenne elég, két másik tömeges gyomorrontás is borzolja az idegeket: előbb egy Galac megyei falu, majd egy szintén piteşti-i iskola kisdiákjai kerültek kórházba.
A szülők és tanárok az iskolatejre, illetve az iskolai ebédre gyanakodnak, de egyértelmű bizonyíték nincs, és napok óta tudni, hogy a mezőgazdasági miniszter által megnevezett Argeş megyei tejfeldolgozó sem okozója az első súlyos fertőzési hullámnak.
Bizonyos hírforrások szerint a két utóbbi csoport előtt hatvannál több, mások szerint mindössze 14 kisgyermek került kórházba egyazon tünetcsoporttal – biztos csak annyi, hogy három közülük meghalt, és egy vidéki vállalkozó lehúzhatja a redőnyt. Arra viszont egyáltalán semmi garancia nincs, hogy a többféle súlyos kórokozó egyike vagy másika, vagy esetleg egy újabb vírus nem fog ismét áldozatokat szedni, hiszen mindegyik forrása ismeretlen, bár a hatóságok azóta is lázasan keresik, legalábbis ezt állítják; többheti sötétben való tapogatózás után még külföldi segítséget is kértek, de azzal sem jutottak elébb. Közben az is megtörtént, hogy egy hasmenéses gyermeket tizenegy napon keresztül öt kórházban vizsgáltak meg és küldtek haza, mielőtt a Marie Curie sürgősségi osztályára jutott. És mindez következmények nélkül maradt, csak a piteşti-i kórházvezető lemondását kérték.
Egy vagy akár tíz intézményvezető menesztése azonban nem fogja orvosolni ezt a helyzetet, amelyből elsősorban azt értettük meg, hogy mennyire bizonytalan a román állami szervek működése még a minden halandó számára legfontosabb, egészséget illető kérdésekben is. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen tragédia után mindenütt, de különösen az érintett helyszínen fokozottan odafigyelnek a gyermekek étkezésére és higiéniájára, de lám, a hanyagság erősebb az ijedtségnél. Vajon milyen katasztrófának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy az illetékes hatóságok elvégezzék feladataikat, és ne rettegjünk a megvásárolt, elvileg ellenőrzött élelmiszerekben rejlő veszélyektől? Mennyire bízhatunk a vizsgálatok hitelességében, ha e téren is képtelen hatékony védelmet nyújtani az állam? Hogy higgyünk bármilyen eredményben, miután már tévesen mutattak rá a fertőzések okozójára?
Jönnek az újabb veszedelmek, a Zika-vírus és a ki tudja, miket hordozó tigrisszúnyog. És mi azt sem tudjuk, hogy ez komoly, vagy csak a vegyszereladást szolgáló riadó, mint a pár éve kitört madárinfluenza-hisztéria volt?
