A hóvirágmezőn béke. A természet még a hirtelen ránk szakadt tavaszban is tudja a dolgát. A teljességet sugározza, ami felé – míg ember az ember – mindig vágyakozunk.
A teljesség felé, bár Weöres Sándor óta tudjuk: „a teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle”. Mégis ez a részlegesség, ez a fele-ség teremti meg számunkra, hogy „legyőzzük” a változatlanság véglegességét. Hogy megadatott a következő lépés lehetősége, a végtelen perspektívája.
Ma az éltető erőt köszöntjük, a Nőt. A lányt, az asszonyt, az édesanyát. S ezzel már válaszolunk is azoknak, akik lényegtelennek tartják a különbségtételt. Akik az egyenlőség abszolutizálásától elvakultan az egymás keresésének lényegi dimenzióit tagadják, végső soron az emberi létezés alapszövetét kérdőjelezik meg.
Mert mindannyian teljesség vagyunk, és egyformák – a másik „felünk” keresésében.
