Ne engedjünk a gőgös, intoleráns nacionalista megfélemlítésnek, ne engedjük, hogy engedelmes juhnyájként tereljenek egy nagyobb régióba, amelynek célja az etnikai arányok erőszakos megváltoztatása, újabb kisebbségbe szorításunk! Épp ezért követeljük Székelyföld területi autonómiájának visszaállítását, mert székely-magyar hazát akarunk, olyant, amelyben otthon érezhetjük magunkat! Olyan önrendelkezést szeretnénk, ahol egyenes gerinccel és nem megtűrt kisebbségként élhetünk, amelyben a magyar nyelvet és szimbólumainkat nem üldözik. Olyan autonómiára van szükségünk, amelyben a döntések helyben születnek, és az itt élő két nép – a székely-magyar és a román – számarányának megfelelően vesz részt az autonóm Székelyföld vezetésében.

Mártírok üzenete
A székelység támogatja az erdélyi magyarságot, hogy kulturális, helyi és – ahol a feltételek adottak – területi autonómiát élvezhessen. Úgy véljük, Erdélyben el kell ismerni a magyarokat a románokkal egyenjogú népként, társnemzetként, nyelvüket hivatalosnak. Nyelvi egyenjogúság nélkül nincs egyenlőség! Ennek hiányában a magyarság súlyosan jogfosztott, nyelvileg diszkriminált. Márpedig Erdélyben az egyenlőség alapja csakis a román és a magyar nyelv, egymás történelmének, kultúrájának kölcsönös ismerete. Az 1850-es évekre vonatkoztatva írta Orbán Balázs: „az édes anyanyelv – melyen Petőfi világra szólólag beszélt – kitiltatott a hazából”. A magyar nyelv Erdélyben, Székelyföldön csak megtűrt nyelv. Pénzbírsággal sújthatóak, akik egy túlnyomó többségű magyar régióban nyelvi egyenlőségre törekednek.
Ebben az országban folyamatosan tetten érhető a törvényes törvénytelenség. Ez azt jelenti, hogy antidemokratikus törvényekre, alkotmányi előírásokra hivatkozva lehet megfosztani az erdélyi magyarságot a közösségi jogoktól, a székelységet a területi autonómiá­tól. Mindezen néhány demokratikusabb igényű paragrafussal változtatni lehetne. A feszültségeket szülő „nemzetiségi kérdés”, akárcsak a világ más tájain, mifelénk is feloldható, s míg ebben a gazdag országban Európa egyik legalacsonyabb életnívóján él román, magyar és székely, energiáinkat a létminőségre kellene összpontosítanunk!
Az 1850-es évek szabadságmozgalma, a Makk ezredes nevéhez fűződő Habsburg-ellenes rebellió épp a jogfosztások miatt szerveződött. Az osztrák abszolutista, magyargyűlölő kormányzat levert szabadságharcunk után ugyanúgy viselkedett, mint most a román. Az osztrákok a magyar nemzetet nem létezőnek nyilvánították! Mi, székelyek, akik itt mintegy ötszáz településen, két és fél megye területén élünk, elborzadva láthatjuk-hallgathatjuk, amint a román tévécsatornákon gyakran szemünkbe ordítják, lihegik, hörgik, hogy szülőföldünk, Székelyföld nem létezik. Gúnyolódva beszélnek a székely nép létéről, kétségbe vonják a három megyében élő 750 ezer fős székely-magyarság létezését.
Az igazsághoz tartozik, hogy újabban egyre több román, erdélyi és nem erdélyi értelmiségi emeli fel szavát a székelység jogos követeléseiért, de hangjuk – a sovén-nacionalista orkánban – nem jut el tömegekhez.

Megaláznak, provokálnak
Olyan államban élünk, ahol szabadon, gátlástalanul, gyalázatosan uszítanak mély hazafiság álorcájába bújt sovén-nacionalisták. Olyan államban élünk, ahol törvényekre hivatkozva csúfolják meg a székely jelképeket. Ezeket először az 1659-es erdélyi országgyűlés foglalta törvénybe, de használatuk a korábbi évszázadokban is bizonyítható. Tudjuk, hogy támadnak még heraldikai viták, de a székely zászló, amely alatt már Székely Mózes erdélyi fejedelem hadai sereglettek, s amelyet legutóbb a Székelyudvarhelyi Székely Nemzetgyűlés fogadott el 2009 szep­temberében, a székely szabadság és a székely nép jelképévé vált. Ennek kitiltása a székelyföldi közintézményekből, a magyar polgármesterek fenyegetése lényegében a székely identitás üldözése is.
Megtapasztalhattuk, hogy minden, ami a székely-magyarságot jelképezi, vörös posztó a nyakunkra ültetett helytartók, prefektusok és a háttérben meghúzódó sovén-nacionalisták szemében. Háromszék (Kovászna) megye prefektusa az intolerancia olyan szintjére emelkedett, arra vetemedett, hogy Sepsiszentgyörgy városának központjában – azon a téren, ahol 1848-ban elődeink kimondták az önvédelmi harcot – letakartatta az őshonos lakosság szimbólumait. (...) Bizonyára úgy vélte, vélték, hogy a Sepsiszentgyörgyre betelepített románságot, illetve a távolabbi vidékekről ideszállított tömeget zavarná, ha látná a székely jelképeket. Attól is tarthattak, hogy a 21. században már a románság felvilágosult, olvasottabb rétegeit nem lehet maszlagolni elképzelt történelemmel. Talán féltek attól is, hogy akad olyan értelmes és toleránsan gondolkodó román ember, aki rádöbben: őt kiskorúnak nézik, és mesékkel etetik, hisz történelmi tény, hogy a székelység itt őshonos nép. A bukaresti hatalom, hálából, hogy a prefektus ilyen magas szintre emelte a román–magyar békés együttélést, hősi, gigászi erőfeszítései jutalmául egyenesen a minisztérium egyik bársonyszékébe repítette.
A székely vértanúk és a székely szabadság napján nemet mondunk az őrjöngő gyűlöletkampánynak. Kimondjuk, nem vagyunk alábbvalók másoknál. A székely szabadság napján kijelentjük, hogy a románokkal együtt olyan autonómiát akarunk, amely magasabb életszínvonalat biztosít minden itt élőnek, mert ez a kerete annak, hogy sorsunkról nem másutt és ne mások dönthessenek.

Az ember szabadnak születik
Az 1854-es szabadságmozgalmak „minden hibái ellenére olyan fényes erényeket is megcsillogtattak, amelyek méltóak az utókor figyelmére. Nem kételkedhetünk abban, hogy ezek a hősi akciók, ha nem is sikerültek úgy, ahogyan tervezőik kigondolták, hozzájárultak ahhoz, hogy a Habsburg-kormányzat lemondjon túlzott központosítási, beolvasztási szándékairól” – írja Károlyi Dénes. Úgy véljük, hogy mindazok, akik életüket áldozták, illetve súlyos börtönévekkel lakoltak a szabadságért folytatott küzdelemben, példaképeink lehetnek. A Postarét mártírjai előtt mi, háromszékiek gondoljunk arra is, hogy szűkebb pátriánk, Háromszék adta a székely vértanúk többségét.
A Makk-féle összeesküvés külön dicsőséges fejezete volt a háromszéki katonai szervezkedés. Váradi József vezetésével Háromszék népe akkor vállalta a fegyveres ellenállást, amikor a Marosvásárhely központú székely megmozdulás már elbukott. E helyzet hasonlítható az 1848 késő őszén történtekhez: Háromszék akkor is egymaga szervezte meg önvédelmi harcát. Mindkét alkalommal vakmerőségre, bátorságra, makacsságra, nagy elszántságra és önbizalomra volt szükség. Mindkét alkalommal megfelelő vezetők kerültek a székelység élére. Háromszéken az 1850-es években Váradi József volt a legalkalmasabb vezető. 1852. július közepe táján érkezett Háromszékre, kezdetben Sepsiszentgyörgy környéki falvakból szervezte a mozgalmat, majd az erdővidéki Bibarcfalváról. S bukásáig Háromszéken működött a legeredményesebben.
A marosvásárhelyi Postaréten és a sepsiszentgyörgyi Őrkőnél kivégzett mártírok bátorsága, szelleme bennünk él, képesek leszünk békés fegyverek erejével kivívni Székelyföld székely-magyar népének a Románián belüli önrendelkezés jogát, a területi autonómiát. Határozott nemet mondunk minden olyan spekulációnak, amely az etnikai arányokat megváltoztatná. Régiósítás leple alatt sem négy, sem hat megyében nem akarunk élni. Mi a történelmi Székelyföldet akarjuk külön régiónak! Szabad akaratunkból nem fogadjuk el a román többségű megyékkel való egyesítést. Ha erővel tennék, az erőszakkal kikényszerített helyzeten utólag még mindig lehet változtatni!
A székely szabadság napjáról nemrég azt írta Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke: azért van szükség rá, hogy Székelyföldön a szabadságot „más intézményi keretek között tudjuk” megélni. „A szabadság intézményi kerete Magyarországon a magyar állam, itt, Székelyföldön viszont a területi autonómia lehet.” Most a szabadság azt jelenti, hogy „jogunk és lehetőségünk van tiltakozni a készülő, jogsértő közigazgatási reform ellen, követelni az autonómia törvény általi szavatolását, jogunk és lehetőségünk közösen cselekedni ennek érdekében”. Nos, ezért fogunk összegyűlni Marosvásárhelyen, tisztelettel viseltetvén mindazok iránt, akik pártállástól függetlenül jelen lesznek. Úgy gondoljuk, hogy a székely nép megmaradásának kérdése nem pártpolitikai ügy. Ez a székelység közös ügye!
Elődeink nemcsak az 1848/49-es szabadságharcban mutattak példát, de később is. A levert szabadságharc utáni hónapokban, években sem mondtak le a szabadságról. Úgy gondoljuk: nem méltó a hajdan katonai társadalomban élő, hun utódnak tartott székely néphez, hogy elfogadja az idegen uralom szélsőséges nacionalista tobzódását. A székely mártírok, a székely szabadság napján világgá kiáltjuk, követeljük a területi autonómiát, a történeti Székelyföld visszaállítását! E napon, március 10-én kimondjuk: van Székelyföld, mert megőriztük! Fontosnak tartjuk „több szólamban”, de „a szólamok harmóniájával” követelni a magyar közösség autonómiáját. (…) Az erdélyi magyarság és a székelység még mindig a román állam keretei között szeretné megtalálni azokat a feltételeket, amelyek biztosíthatják jövőjét. A székely szabadság napján békésen, fegyelmezetten figyelmeztetjük a román politikai vezetést arra, hogy autonómia nélkül nincs társadalmi béke. Márpedig erre mindenkinek szüksége van, minden megkülönböztetés nélkül – de nemzetiségre, vallásra való tekintettel. A székely szabadság napja azonban elsősorban a tisztelgés, a mártírokra emlékezés napja. (Háromszék, 2013. március 2.)