Több éve, 2009. január 1-jén jegyeztem fel Glung Imre bácsi lisznyói lakos történetét saját elmondása alapján. Az akkor 84 éves idős ember derűsen elevenítette fel életét, mely példaértékű a mai kor emberének: a munkáról, a kitartásról, botlásról is szól, és arról, hogy az ember ne hátráljon meg a nehézségek elől. A XXI. század fiataljai el sem tudják képzelni, hogy valamikor egy fiatal gyermek milyen szigorú, fegyelmezett munkában edződött az élet nehéz kihívásaira. A szülők nem kényeztették, tutujgatták gyermekeiket, még akkor sem, ha jó módban éltek. Minden mezei és ház körüli munkából kivették a részüket, természetesen a koruknak megfelelően.
Glung Imre 1926. október 10-én született Kispatakon. Édesapja, aki sváb nemzetiségű volt, Pécsről került ide. Az első világháborúban – 1916-ban, a rekviráláskor – gyűjtötte az élelmet a katonaságnak, s azután itt maradt Székelyföldön. Az alábbiakban Imre bácsi mesél:
Iskoláimat szülőfalumban, Kispatakon végeztem. Négy osztályt románul, mert akkor már ez volt, nem szabadott beszélni sem magyarul. A szüleim, akik nagyon szigorúan neveltek, elszegődtettek Lisznyóba, mert otthon nyolcan voltunk testvérekül. Legelőször Damó Albert úrfihoz voltam elszegődve, mint szolga, azaz gazdasági cseléd. A bér nem volt valami vastag, de jól adtak ennem, kaptam ruhaneműt és egy kevés költőpénzt is. Damóéknál volt 30 disznó, ezeknek mindennap daráltam a törökbúzát, takarítottam az alját, gondoztam a hízó ökröket.
Nyáron jártam a tehenekkel legeltetni. Sok szép tehenük volt, hat fejős, hat növendék. Ügyes gazdaság volt, ahol mindenki tudta a feladatát, s a gyermekszolga megtanulta idejében az állatokkal való bánást. Régen nem volt szégyen elszegődni, mert ott csak tanultunk.
Emlékszem, hogy egyszer Nagyborosnyón vásár volt, s az úrfiék elmentek a vásárra. Én nem ügyeltem a tehenekre, felfúvódtak, egy meg is döglött. Akkor volt nemulass! Az a tehén kb. 30 liter tejet adott, de megdöglött. Ijedtemben elbújtam az istálló felett a szénába, meg sem kaptak. Ezután hazaszöktem a faluba tiszta gyalog a hegyeken át. Az úrfiék utánam jöttek és megbocsátottak... Ez volt az én rövid gyermekkorom.
1946-ban elszegődtem Bedő Károly úrékhoz, Szilágyi Palika nagyapjához, aki gazdasági felügyelő volt Sepsiszentgyörgyön. Az ő birtokán bérlő volt Szilvási András. Bedőnitt végeztem a gazdasági teendőket, szántottam az ökrökkel, vetettem, boronáltam, erdőltem az úrral vagy nélküle. Egyedül gondoztam az állatokat: volt 2 ló, 4 ökör, 4 borjú, 10–12 disznó s egyebek. 1946-ban az ökröket elvitték Temesvárra.
A kollektivizálás előtt már elmentem a cementgyárba dolgozni. Hat évet húztam le ott, nagyon nehéz volt, cementrámpán dolgoztam, s megkaptam a gyomorfekélyt. Ezért ott kellett hagynom a nehéz munkát, s hazajöttem Lisznyóba. Ahogy hazatértem, bács lettem, a falu bácsa 1000 juhval (fejős és meddő). Volt olyan esetem, hogy a medve megtámadott a Zákány oldalában, Béni Jenőék felett.
Nyár volt, szép meleg idő, kinn voltam az esztenán a fiammal, aki elsős volt, s aludt. Este tíz-tizenegy óra volt, a nagylegények oda voltak a juhokkal, én a sajtot készítettem. Volt két kutyakölyök mögöttem, egyszerre mindkettő befutott az ágy alá, s a disznó nyivogott. Azt hittem, hogy a medve megtámadta a meddő juhokat... Volt egy villanylámpám, azt felkaptam, a másik kezembe a fejszét, és kimentem. A medve már marcangolta a disznót, és mikor meglátott, két lábra állva jött felém. Akkora volt, hogy a lentáblából kilátszott... El voltam szánakozva, hogy most meghalok. A szerencsétlen disznó befutott a lábam közé, én a lámpával süttettem s ordítoztam. Béni Jenő meghallotta, s jött segíteni, Ionica is futott a nagy bőgésre. A medve valamiért meggondolta magát, elfutott a kertek végébe. A disznó beszaladt a Fehér árokba, de a medve utánament s gazolta... A nagy bömbölésre eléjött hat kutyám, elkezdték hajtani a medvét. Mivel nem tudott jóllakni, bejött a faluba, a Szávuly János istállóját megbontotta, onnan kivette a kecskét, s vitte fel a hegy alatt a Váncsa János bácsi kertjébe. Szép holdvilág volt, Szávulyék nézték bentről, az ablakból, de nem mertek kijönni, annyira meg voltak ijedve. Ez a vérmedve ezután bement Máté Anika nénihez is a Hegy alatt, ahol most Török András lakik. A ganéjhányó likon bebújt, a kecskét elkapta, az mekegett. Az öregasszony hallotta a zajt, s kiment, de nagyon megijedt a medve láttán...
Támadott a farkas is, de az felire sem olyan veszélyes, mint a medve. A farkast a gonosz kutyák elhajtják. Bedő Győzőt este későn megtámadta a farkas, amikor ment haza vizitából. Ő elkapta s hazáig hurcolta, otthon a családdal agyonverték. Hiúz is támadott, egy esetről tudok, ami az agyagbányánál, a magyarósi oldalban történt, de a vadőr meglőtte az állatot.
Ezek és ehhez hasonló esetek, élmények voltak egy kis székely faluban az emberi élet nagy kihívásai. A bátorság, a ,,csakazértis” azonban mindig jelen volt, és átsegítette népünket az évszázadok megpróbáltatásain...
Az akkori időkben a szórakozás elég ritka volt. Esténként eljártak fonóba a lányos házakhoz, mert a leányok akkoriban nem járhattak szabadon ide-oda, csak anyai kísérettel.
Öröm volt a családban, ha földecskét tudtak venni, ha az állatok szaporodtak. Nem volt nagy igény az élelem, de a ruházat terén sem. A ház általában hármas beosztású volt: eresz, első ház (tiszta szoba) és hátsó ház – ott élt az egész család. Minden életben tartottak teheneket, disznót, juhokat. A reggeli tej és kenyér volt, vagy dologidőben szalonna s hagyma. Délben valamilyen leves, rántotta, palacsinta, tokányok.
Tény, hogy a munka ma sokszor mást jelent, mint ötven-hatvan évvel ezelőtt. Új eszközök, új hozzáállás, új tempó. Mindez másfajta életritmust követel. Nagyon nehéz ma is feltörni, megállni, haladni. Fontos, hogy legyen cél minden ember számára, amely ,,viszi”, húzza, hogy jó dolgok szülessenek a munkában és a magánéletében.
Ambrus Anna, Uzon
