— Ez valami fullajtáré lehetett valamikor száz év előtt! Mert tudjátok meg, hogy a régi világban fullajtár futott a nagyúri fogat előtt, s hogy tyúkszeme ne fájjon, ilyen nagy csizmát kapott.

— Nagy lehetett ám, édesapám, ugye még az a csizmadia is, aki varrta! ― vélte Lackó.

— Eredj, te golyhó, az csak olyan volt, mint a többi.

— Jaj be szeretném felhúzni a lábamra!

— Meg ne próbáld valahogy ― inté az apja ―, mert olyan bolond csizma az, hogy, ha felhúzod, világnak szalad veled!

De Lackó engedetlen gyerek volt, most már csak azért is kedve szottyant a nagy csizmát felpróbálni; csak az alkalomra várt, amikor nem veszik észre. Felöltötte huszáros dolmánykáját, amit Nagyváradon vett az apja, fejébe nyomta tollas kalapját, felkötötte bádogkardját, de nem felejtette el szerencsére a kürtöt sem, s most már elő, nagy csizmák... beléjök bújt nyakig. Hirtelen felugrott paripájára, s gyű a ló, vagy inkább a csizma, vágtatni kezdett alatta, mint a villám.

Lackó szeme megcsillant: hej, gyöngyélet ez! Száguldani hegyen-völgyön, falun és városon. S aki csak látja, mind bámulva nézi: ,,Ni, miféle vitéz ez!" Az iskolás gyerekek irigykedve állnak meg az utcán. A katona, aki ott járkál a sárga-fekete faköpenyeg mellett, tisztelgésre emeli fegyverét. Hát nem nagy gyönyörűség ez? Mindég ezt óhajtotta álmában is.

Trará! Kürtjét megfújja, s annak a hangja betölti a völgyeket. Ő csak vágtat, egyre vágtat... porzik az út nyomában. Kíváncsi népek utánaszaladnak a csodálatos kis huszárnak; kéményseprőlétrával, a gavallér vasparipán, Bodri kutya nyúlkergető sebességgel, de még csak meg sem közelítik. Lackó vissza-visszanézett, és jóízűt nevetett rajtok. Hanem derűre ború, nem sokáig tarthatott a jókedve, estére egy erdőbe ért. A kis huszár szíve összeszorult. Az éj leereszkedett csöndesen, s az erdő rémei susogtak a lombok között. Egyedül volt, megremegett. A fáradtság is erőt vett rajta (bezzeg jó volna most otthon édesanyja puha ágyában feküdni), de az óriás csizma nem eresztette, nyargalt vele lélekszakadtig egyre odább, odább. A nagy vitézség oda lyukadott ki, hogy sírni kezdett. Maradna már, de futni kell, pihenni nem lehet. Fut, fut, de végre nagyot zökken... Hopp, egy semlyékes érhez ért. A nagy csizmák besüppednek.

,,Hála istennek, megállottam!" ― gondolja magában, és próbálja a lábát kihúzni. De sehogy sem sikerül neki. Kétségbeesve fújt bele a kürtjébe: hátha meghallaná valaki! Hátha emberek laknak a közelben.

— Trará! Trará!

Mégis addig ügyeskedett, vergődött Lackó, hogy nagy üggyel-bajjal kihúzta a lábát a csizmákból, egyiket a másik után. De mit használ, ha már most ő kezdett süllyedni az iszapban folyton alább, mintha el akarná a sár nyelni. László vitéz imádkozni kezdett:

— Már csak az Istenke menthet meg engem.

S a jó Isten csakugyan küld segítséget azoknak, akik őhozzá fordulnak. Két ragyogó csillag fénye gyúlt ki a kormos éjben, egyre közelegve. Haj, nem is csillag az, de két lámpás! Többet ér most két lámpás két csillagnál. Mert a két lámpással az erdőcsősz és felesége jött, akik kihúzták Lackót a hínárból, tisztára fürdették a kútnál, aztán hazavitték a szüleihez. Képzelem, hogy volt otthon ,,nemulass"!

A nagy csizmák bent maradtak az iszapban, és ott elpusztultak örökre. Pedig kár értük, mert ezek a mostani csizmadiák nem tudnak többé ilyen maguktól száguldó lábbelit készíteni.