Egyszer csak odaér egy kupec. Kifogja a lovait, ingre, gatyára vetkőzik, ő is melléje heveredik a fa alá. Fekszenek, beszélgetnek egyről-másról, világ soráról. Már kezdtek elálmosodni, de föléjük telepedett egy szarka.
Olyan éktelenül csörgött, nem hagyta aludni őket. Azt mondja a kupec:
– Katona barátom, lője le azt a madarat!
– Lelövöm én, barátom, ha kihozod onnan, ahová leesik.
Térden fölül érő macskatüske volt a fa mögött.
Na aztán, mikor lelőtte a madarat, a szarka pontosan a legsűrűbb tüskébe esett.
A kupec fogta magát, ingben, gatyában bement érte. Fölveszi a szarkát, a katona meg elővette a hegedűjét. Hegedült, húzta, a kupec meg táncolt, járta, izgett-mozgott, forgott, ugrált, a katona meg csak hegedült. Hát ahogy javában húzza, látja, hogy a kupec nagyon megelégelte a táncot, hóna alá csapta a hegedűjét, elment.
Kijön a kupec a tüskéből, csurom vér a keze, lába, mindene. Befogta a lovakat, s hajtott a legközelebbi községházáig. Azt mondja a bírónak:
– Nagy panaszom van, bíró uram!
– Mi a panaszod?
– Találkoztam egy katonával, annyira megtáncoltatott, hogy csurom vér lettem. Fogasson be bíró uram, érjük utol!
A bíró mindjárt be is fogatott. Kocsira csendőr, rendőr, aztán utána!
Utolérték a katonát.
– Állj! Mit csinált maga evvel az emberrel, katona uram!
– Én nem csináltam vele semmit.
– Ne hazudjon, csupa vér.
– Akkor se csináltam vele semmit.
Visszavitték, kihallgatták, hogy volt, mint volt. A kupec hazudik, mint afféle kupec, védekezett a katona, de hiába. Halálra ítélték, hogy majd másnap vagy harmadnap kivégzik. Mentek a falusiak, nézték a siralomházban, vittek neki enni-inni valót, dohányt. Sajnálták, hogy milyen kár ezért a szép fiatal katonáért. De hát már nem segíthettek rajta.
Elérkezett az idő, viszik a vesztőhelyre, mikor megszólal a katona:
– Bíró uram, minden elítéltnek teljesítik az utolsó kívánságát, hát az enyémet is teljesítsék!
– Hogyne, katona uram, hogyne teljesítenénk. Mit kíván?
– Van nekem ez a hegedűcském, egy-két nótát eljátszanék rajta.
– Megengedjük.
– Hű – azt mondja a kupec –, azt nem lehet, én azt nem engedem.
– Nem maga a bíró, én vagyok a bíró, maga itt nem parancsol.
– Akkor sem engedem.
– Mi akkor is megengedjük.
– Hát akkor kötözzenek a kocsikerékhez.
Úgy tettek, a katona meg elkezdett muzsikálni. Muzsikált, olyan szépen húzta a ropogós, kopogós nótát, aki csak hallotta, járta a libegőset, a dobogósat meg mindenfélét. Mikor aztán látta, hogy ebből elég, belekezdett egy nagyon szomorú nótába. Mindenki sírt, zokogott, összeborultak. Mikor a katona látta, hogy ebből is elég, hóna alá kapta a hegedűjét.
– Nohát, bíró uram, engem ezért akarnak kivégezni.
Csurom könny volt a bíró, szemét, száját törölgette.
– Hó! Ezért nem végezhetjük ki! Mit gondolnak? Egy szóval se mondta, hogy sírjunk.
A kupec meg feszengett, izgett, mozgott, sírt a kerékhez kötözve.
– Egy szóval se mondta, hogy sírjunk. Ilyenért nem végezhetünk ki egy embert!
Eloldották a kupecen a kötelet, aztán eleresztették a katonát is. Megajándékozták, és elindult a falujába. Még most is megy, ha oda nem ért.