Tóth-Bartos András muzeológus köszöntője után B. Szabó János ismertette az 1526. augusztus 29-i mohácsi csatához vezető utat és magát az ütközetet. Elmondta, a Magyar Királyság már 150 éve harcolt a törökkel, sikerült őket megállítani, de ekkorra már beteljesedett, ami várható volt. A magyar sereg nem korszerűtlensége miatt szenvedett vereséget, mint ahogyan sokan, főleg nyugatiak állítják, hisz felszerelése nem volt alávalóbb az oszmánokénál, sőt, esetenként felszereltebb is volt, ám elsősorban a létszámfölény és az számított, hogy a magyar királyi kincstár veszteséges volt, míg a török dúskált a pénzben. A magyar, mintegy 9000 fős állandó hadsereg létszámát Európában csak a francia haladta meg. A katasztrófát tetőzte, hogy a vesztes csata után valószínűleg lova okozta balesetben elhunyt II. Lajos király, s a trónutódlás kérdése fokozta a szerencsétlenséget. Kérdésre válaszolva az előadó hangsúlyozta, Szapolyai János erdélyi vajda nem szándékosan késte le a csatát, s nem azért, mert király akart lenni, ugyanis nem tudhatta, hogy az uralkodó meghal. Neki kötelessége volt Erdélyt megvédeni, a törökök meg elterelő hadműveletként csónakhidat vertek a Dunán, tehát számíthatott arra, hogy tartományát megtámadják. Csupán akkor tudhatta meg, hogy Magyarország központja ellen vonul a had, amikor az már Nándorfehérvárnál járt. Így leghamarabb szeptember középre érkezhetett meg a csatatérre. Végezetül B. Szabó János pontokba szedte a vereség főbb okait:  a török haderő nyomasztó számbeli fölénye – 60 000 fő 25 000-rel szemben –, a keresztény haderő csak határ menti csatákban vett részt, míg a török sereg Ázsiában kijárta a háború iskoláját, 1562-re a déli végvárrendszer teljesen felmorzsolódott, és vállalni kellett a csatát már Mohácsnál, nehogy a szultán eljusson Budáig.