Több mint négyszázan voltak kíváncsiak dr. Almási Kitti magyarországi pszichológus múlt heti előadására a Nyitott Akadémia rendezvénysorozatán a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban. Bár először járt itt, már első mondataival sikerült megnyernie közönsége szívét, s mindenki azzal távozott, hogy az előadás valamilyen formában pont róla szólt. Mondandóját sok kedves, humoros példával illusztrálta, olyan hétköznapi helyzeteket vázolva, amelyek mindannyiunknak ismerősek. Tükröt tartott: kevés az önbizalom, sokan szerepet játszanak, mert félnek a sikertelenségtől. Miért gondoljuk sok helyzetben, hogy nem vagyunk felvállalhatóak? Kulcsszavai: legyőzni gátlásainkat, félelmeinket; bízzunk magunkban; bátran éljünk; higgyük el, hogy sikerülhet.
A lélekgyógyász azt vette észre magánpraxisában, hogy a legegyszerűbb helyzetekben is rengeteg a gátlás az emberekben, mert kevés az önbizalmuk. Minden sérelem, sérülés mélyén elakadás van, gát, ami miatt nem tudnak másként tenni. Kutatni kezdte, miért nem? Amikor kívül keressük az okot, felerősödik a tehetetlenségi érzés... Csak mi vagyunk felelősek azért, hogy hol vagyunk – figyelmeztetett.
Van ennek pozitív része is: a lehetőség. Bármilyen helyzetben eldönthetjük, hogy részt veszünk-e benne, merünk-e érzelmet kifejezni vagy inkább nem, s megmaradunk a kényelmes komfortzónában. Elkezdte figyelni az embereket, hogy többségük miért a nemet választja. Ilyen válaszokat kapott: mert kellemetlen lett volna elmondani, hogy... Rettegnek attól az emberek, miként ítélik meg őket. Sok szingli kétségbeesetten várja a párját, de alaptalan félelmei előrevetítik a kudarcot, ezért inkább meg sem próbálja. Mások viszont legalább belevágnak. Visszatekintve, idős korban talán az fájhat a legjobban, amit meg sem próbáltak. Legfájóbbak a meg nem élt, kihagyott életeseményeink.
Párkapcsolati témákban: amikor ott vagyunk egy helyzetben, azt gondoljuk, azért van feszültség, mert velem van a baj. Aztán kiderül, hogy a másik is ugyanígy van vele. A visszajelzésekre figyelünk, olyan terheket találunk ki és veszünk magunkra, ami nem is létezik. És egyre jobban szorongunk...
Az előadó párhuzamba állította a különböző országok nevelési szokásait. A nyugati világban arra nevelik a gyermekeket, hogy higgyenek magukban, sikerülni fog; keressenek maguknak példaképet, tanulják meg, mit kell tenni ahhoz, hogy ők is sikeresek legyenek. Más országokban önbizalomválság van, mert arra összpontosítanak, hogy nem szabad egyedi utakat járni, inkább uniformizálódjanak. Ez meg nem viszi arra az embert, hogy lépjen... Mennyi kihagyott helyzet!
Az állandóan kekeckedő ember retteg a valós kapcsolatoktól... Saját példát felhozva ajánlotta Almási Kitti a leghatásosabb módszert: legjobb, ha azzal kezdjük beszédünket, amitől a legjobban félünk. Ha kimondjuk, már el is veszítette hatalmát fölöttünk a rettegés, és simán tudjuk folytatni a többi mondanivalóval...
A felvállalt dolgokról is szó esett: sokszor valaki agyondolgozza magát, a környezete pedig megszokja, mert az úgy kényelmes neki. Nem szabad olyan dolgokat felvállalni, amit nem tudunk hosszú távon végezni. Meg kell húzni határainkat: eddig teszem, és tovább nem. Ezért nem fognak szeretni, kirekeszthet a környezet, de ha stabilan kitartunk, akkor elkezdenek tisztelni. Ha mindig azt tesszük, ami a másik kedvére való, akkor elveszíthetjük egyéniségünket – figyelmeztetett a pszichológusnő. Aki nem fogadja el határainkat, azzal nem is érdemes tartani a kapcsolatot. Zárógondolatként megfogalmazta: higgyük el, hogy értékesek vagyunk, ne adjuk alább annál, mint amit megérdemlünk!
