Én azt mondom, hogy a bosszúság és a remény vegyülve fekszik a bölcsőben, mint ahogy némely patak medrében a homok és az arany. Itt van, példának okáért, ennek a csalafinta nyúlnak a története, amely Illód községben esett meg az egyik húsvét alkalmával. Vagyis mi történt?
Szombat este lévén, jókedvű társaság mendegélt a falu utcáján. Csacska beszéddel és nevetgélve mentek úgy tíz óra tájban. A foszlányos felhők megszűrték a hold világát, de az utcai lámpák, bár elég gyéren állottak, adtak némi világosságot. Hát, ahogy mentek ebben a takarékos fényben, egyszer csak elkiáltotta magát valamelyik: – Ni, egy nyúl! – Hol van?!
Abban a pillantásban valahányan megálltak, és a hirtelen szavak örömszelében úgy forogtak, mint a szélmalom. De a nyúl már elfutott, ha ugyan volt. Az eset mindenképpen talányos. Ellenben egészen bizonyos, hogy a kapu mögött, ahonnét a nyúl kiugrott volna, ott valóban Üstöki Gábor lakott. A faluban, sőt, a környéken mint embert is becsülték, s mint bognármestert ugyanvalóst. S volt neki egy lánya is. Tizennyolc évet töltött márciusban, szőke volt, a szeme a mély forrás zöld és kék színében változott, s aranyló haját lobogva szerette viselni. Kedveskedve Zsókinak nevezték.
Hát ennek a Zsókinak, nagyon helyesen, sokan tették a szépet. Voltak eme széptevők között, akik csak álmodoztak róla, de kegyeibe furakodni mulasztották. Olyanok is, akik palástolván érzelmeiket, csak hetyke és kurta szavakat vetettek oda neki, ha az útjuk éppen összeakadt. Akadtak holdvilágos lovagok is, akik a ház előtt sétálva, a szívük kelyhét úgy töltötték teli boldogsággal. Mindezek reménye pókfonálon függött.
Zsinórt zöldből és pirosból csak ketten tudtak köréje fonni. Az egyik Dobosi Péter volt, lovász, s a másik egy Csinódi Pál nevű, aki a bányászati iskolát éppen abban az időtájban végezte el. Péter bizony már a harmincadik évében feszített, Palkó azonban még eléggé zsenge ifjú volt. Hát ezek ketten versenyben voltak. Zsóki pedig ott a verseny közepén bizonytalanul lebegett. Néha Péternek s máskor Palkónak lobogtatta aranyló haját, s a szeméből a zöldet és a kéket is váltogatva osztogatta. Bajban volt hát Péter. S Palkó még jobban. Így közelgett az a nevezetes húsvét, amikor mind a ketten azt mondták magukban: Vagy, vagy.
Valahonnét kerített Péter egy nyúlfiút, hogy ő azt a nyulacskát nagyszombaton este elviszi Zsókinak. Nagy titokban. S kerített Palkó is egy nyúlfiút, hogy ő azt a nyulacskát nagyszombaton este elviszi Zsókinak. Nagy titokban.
Először Péter érkezett meg este fél kilenc tájban. Zöld kendővel letakarva, úgy vitte a kezében a nyulacskát, akinek a nyakára piros szalag volt kötve. Megállt Zsóki előtt, s így szólt: – Találd ki, mit hoztam. Nézte Zsóki a zöld kendőt, s gondolt ő piros tojásokat egy hosszúkás kicsi tálban, s gondolt finom csokoládét is selymes és tarkabarka csomagolásban. De hát a zöld kendő mintha mozdult volna néha. – Valami mókás dolog – mondta Zsóki.
Ott állott Üstöki is, a bognármester, s az Üstöki felesége ugyancsak. Törték azok is a fejüket, hogy mi lapulhat a zöld kendő alatt, de szó helyett inkább csak a mosoly futkorászott a szájuk körül.
– No! – nógatta Péter a családot. S miközben a mosoly szárnyán így libegtek, a kíváncsiság parazsa egyszer csak lángra lobbant a lányban, s a zöld kendő már két ujján fel is rebbent: – Ó, egy nyuszi! – kiáltott fel. Hirtelen megnyugodtak valahányan, bár az öregek restelkedtek egy kicsit, hogy a nyulacskát, húsvét is lévén, nem tudták kitalálni. De az a gyenge bosszúság is hamar tovaszállt, mert Zsóki olyan örömmel babusgatta a nyúlfiút a mellén, mintha nem is kéne már vőlegény neki, hanem egy kis nyulacska örökké. Gyönyörködtek az örömben.
Miközben szívük-lelkük így andalodott, hát kopogtattak az ajtón, s Palkó belépett. Afféle viharkabát volt rajta, aminek rettentő nagy félszemű zsebei vannak. Tavaszi jókedvvel köszönt Palkó, jobban mondva a köszönés vége benne rekedt, mert meglátta a Zsóki keblén a nyulacskát. A jókedve is rögtön meghervadt egy kicsit, s az a tündér kislány már oda is rebbentette neki: – Péter hozta nekem!
– Ló mellett megterem – mondta Palkó.
Mi tagadás, az irigység barlangjából fújt a szél; s nem is feleltek rá semmit, hiszen zsenge levél helyett ilyen irigy szavakkal táplálkozik a nyúl minden ilyen alkalommal. De a zsenge levél kesernyés volt mégis egy kicsit, mert a Palkó bal zsebében is lapult egy nyulacska, szintén piros pántlikával a nyakán. Csak hát okos volt és óvatos a fiú, s rejtve hozta a kicsi nyulat. Hiszen nem lehet tudni, gondolta magában, hogy miképpen adódik a dolog, s csak amikor úgy adódik, akkor hozza napvilágra a húsvéti megemlékezést. Csendesen üldögélt tehát, s egy kicsit titkos örömben.
– Nem teszed le a kabátodat? – kérdezte az asszony.
– Köszönöm – mondta Palkó. – Nem maradok sokáig.
S a derekához szorította a kabátot, különösen bal felől, mert hiszen abban a bal zsebben várta a dicsőséget a nyúlfiú.
– Akkor is tedd le! – szólt a lány is.
A szóban a ragaszkodás, sőt, az érzelem parancsa is benne volt. S melléje a nyulacskát is letette Zsóki az öléből, mintha azt akarta volna mondani ezzel, hogy te szamár Palkó, neked is örülök, nemcsak a nyuszinak. Jó, jó, gondolta a fiú, de azért a kabátot mégsem teszem le, hogyisne! – Csodaszép nyúl! – mondta inkább. S éppen jókor mondta, mert a nagy dicséret miatt-e vagy egyéb tapsifüles-rejtelemből, de abban a pillantásban a földre ugrott a nyúl, s besurrant a karospad alá, amelyen Péter üldögélt.
– Jaj, a nyuszi! – rebbent meg a lány. A többiek is odatömörödtek valahányan, s nyomozni kezdték a nyulacskát. Középen Péter és Zsóki kaparásztak, s a két szélén a két öreg hasalt a földön, hogy hova bújt meg az a huncut nyúlfiú. Palkó is izgett-mozgott, mintha az üdvösségit keresné, de valójában csak a többieket biztatta inkább. S amikor látta, hogy valahányan s annyira megbújva kaparásznak, ügyesen kinyitotta az ajtót, mintha arrafelé is keresni kéne a nyulat. Utána visszajött a szoba közepire, s a maga nyulacskáját, ki a zsebében kuksolt, ügyesen készenlétbe helyezte. – Itt van, ni! – kiáltott fel.
Rögtön odapattant mindenkinek a szeme, s megborzadva látták valahányan, hogy a Palkó lába mellett ugrik egyet a nyúlfiú, s egy villanással kifut az ajtón. Utána is iramodtak, de nem érték utol.
A lány pityeregni kezdett, a két öreg meghervadott, még egy jó darabig így mondták, mondták, hogy az ajtón kifutott a nyúl, a két szemükkel látták, s megesküsznek akármire. Palkó még mindig úgy nézegetett, mintha megzavarodtak volna, akik futni látták a nyulat, s majd végül így szólt: – Fogadjunk, hogy nem futott el!
– Most már fogadhatsz – mondta a lány.
Hát erre Palkó odalépett Zsóki elé, s ünnepélyesen így szólt: – Hozzám jössz-e feleségül, ha nem futott el? A lány ámulva nézett a fiúra. – Mondhatod, hogy igen – legyintett Péter.
A könnyek harmata még ott csillogott a Zsóki szemében, amikor a biztatásra így szólt: – Igen.
Hát erre Palkó ledobta a kabátját, és a karospad előtt a padlóra bújt. Aztán a pad alá nyújtotta azt a hosszú jobb karját, s egy kicsit matarászott, s majd előhúzta onnét a nyúlfiút a nyakánál fogva.
– Hát ez mi?! – mutatta fel. A lány átölelte a fiú nyakát, és megcsókolta. Péter kifordult az ajtón. Zsóki gyöngyözve nevetett, s az anyja is mosolygott. Az öreg Üstöki azonban csak a fejét tekergette, mondván:
– Hát ez csalafinta nyúl volt.
