Ugyan mit csinálna egyebet? Töri a fejét. Min töri? Hát ugyan min törné, ha nem nadselű gondolatokon. Többet mondok: újabban nadselű találmányokon is töri a buksiját, ami különben előre látható volt, mert a nadselű gondolat és a nadselű találmány ikertestvérek.
De mit fecsegek én itt összevissza, amikor az idő pénz az angol ember szerint, sőt, újabban a magyar szerint is. Térjünk a dologra!
Nemrégiben Öcsike látogatóba ment sok-sok unokanővérének egyikéhez (mondjuk Évikéhez), s belépvén szobájába, borzasztó látvány tárult elébe. Fekete tenger hullámzott Évike asztalán, ő maga pedig keservesen sírt, hogyne sírt volna, amikor feldűlt a tintatartója s véges-végig folyt a tinta a dolgozatán, melyben a tél örömeit írta meg, őszerinte helyesírási hiba nélkül.  Fuccs a dolgozat, s hozzá: mit szól a mama, ha meglátja a tintatengert az asztalon.
– Ó, ó, édes Öcsikém, Isten hozott! Soha jobbkor. Mondd, mit csináljak? Most legyen nadselű gondolatod!
Mondta Öcsike:
– Annyi baj legyen, nemcsak nadselű gondolatom van nekem, de van egy nadselű találmányom is. S milyen szerencse, véletlenül nálam is van ez a találmány.
– Mutasd, mutasd!
– Ihol – húzott elő az oldalzsebéből egy nádcsövet, mellyel habot szokott fújni –, nézz csak ide. Ezzel a csővel egy-kettőre felszippantom a tintát s visszaeresztem az üvegbe, mit szólsz hozzá?
– Mit szóljak? Öcsike, te angyal vagy. Egy nadselű angyal!
– No, no, neveztél te már engem csibésznek is – mondta Öcsike –, de én nagylelkűen megbocsátok, s a tintát felszippantom.
Nosza, mindjárt munkának látott Öcsike, szívta, szívta a tintát, közben eresztgette vissza az üvegbe, azazhogy mit mondok, sehogy se akart telni az üveg, ellenben a tintatenger egyszerre csak ott hullámzott Öcsike arcán, fején, mellén, karján.
– Jesszusom! – sikoltott Évike. Az arcod... a blúzod... Jaj, Istenem, mit szól majd a mamád?
Mondá Öcsike:
– Annyi baj legyen. A fő, hogy a tinta fel van sippantva, s téged nem sid meg a mamád.
Mert tudjátok meg, gyerekek, Öcsike nemcsak feltaláló, de gavallér is ám!