A mongol kultúrából, valamint a kapcsolódó hagyományokból kaphatott ízelítőt a sepsiszentgyörgyi közönség a Dzsingisz kán öröksége kiállítás révén, mely Obrusánszky Borbála magyarországi történész, néprajzkutató jóvoltából látható a Székely Nemzeti Múzeumban. A tárlat egy kisebb időutazás is egyben, hiszen régészeti leletektől ma is használatos tárgyakon keresztül mutatja be a dicső múltra visszatekintő mongolok évszázadait, egyebek mellett mítoszromboló célzattal.
„Dzsingisz kán volt a középkorban a mongolok államalapító nagy uralkodója, ezért választottam a tárlat címét is, de ugyanakkor tudni kell, hogy a mongolok mai napig keresik a gyökereiket, kutatják történetük emlékeit, és addig már tudományos köreikben is eljutottak, hogy őstörténetük a hunokhoz köthető. Ennek nyomán már több kutatójuk megfordult Európában, elsősorban az egykor a hunok által uralt területeken, és a bátrabbak a Székely- és Csángóföldig is eljutottak néprajzi adatokat, régészeti emlékeket gyűjtve a magyarsággal kapcsolatosan is” – indította tárlatismertetőjét Obrusánszky Borbála, a kiállítás kurátora. A orientalista szakember ezt követően a kiállítás sokszínűségét is magyarázandó röviden bemutatta a sztyeppei népek sokak által kevésbé ismert oldalát – azon túl, hogy félelmetes harcosok voltak, hatalmas birodalmat hoztak létre –, megosztva hallgatóságával egyebek mellett azt, hogy Dzsingisz kán egyik törvénye pont a vallási toleranciáról szólt (a birodalom területén jelen lévő világvallásokat szabadon lehetett gyakorolni), de ő volt az, aki a diplomáciai mentességet is bevezette, mely később az egész világon elterjedt gyakorlattá vált. „A történészek világszerte megpróbálják átértékelni a róla alkotott képet, nem vad hódítóként tekintenek rá. Ez hosszú folyamat ugyanakkor, hiszen maguknak a mongoloknak is évtizedekbe került, hogy elkezdjék érdemben feltárni Dzsingisz kán örökségét, és ezáltal megváltoztatni a róla kialakult képet” – összegzett a történész. A tárlat részét képező, Belső-Ázsia legnagyobb hun sírja, a Gol Mod 2 feltárását bemutató fotókiállítás ezt a szemléletbeli átalakulási folyamatot hivatott tükrözni. A hun párhuzam kapcsán Obrusánszky rámutatott, talán a magyar történetírásnak is át kellene értékelnie egyes meglátásait például a kalandozások koráról, hiszen ezen eseménysorozatok sokkalta mélyebb összefüggéseket, kapcsolatokat takarnak, semmint azt a hivatalos kurzus érzékelteti.
A kiállított tárgyak Obrusánszky Borbála mongóliai útjairól származnak, ajándékba kapta ottani barátaitól, és mivel jelentős mennyiség gyűlt fel, úgy döntött, közkinccsé teszi, hogy vándorkiállítások révén minél több helyszínen megtekinthetőek legyenek. A régészeti leletekből, reprodukciókból összeállított tárlat magáért beszél, valóban rávilágít a mongol kultúra összetettségére, hiszen az érméken, szobrokon (a híres „mennyei ló” bronz reprodukciója), ékszereken, lószerszámdíszeken, edényeken, szőnyegeken, ruházaton, fegyverzeten egymás mellett fellehető mind a saját, mind a szomszédos népek – így a kínaiak, tibetiek, ujgurok, szkíták – a mába is átmentett szimbólumvilága, és híven tükrözik az orientalista kezdeti állítását: valóban nem egy vad, csak hódításra és pusztításra képes népről van szó. A kiállítás további értékes adaléka, hogy vallási tárgyak révén felvillantja a sámánizmus és a buddhizmus között teremtett egyensúlyt, mely a mongoloknál mai napig megtapasztalható.
