Akkor még nem gondoltam, hogy egész orvosi pályámat abban a  háromszéki faluban fogom gyakorolni, ahonnan ő kétéves szolgálat után eljött. Aztán  éveken keresztül a fogorvosom volt. A tágabb értelemben vett szülőföldünk is közös, hiszen  a szülőfalunk közötti távolság még 20 kilométernyi sincs. Gyermekkorunk hasonló életkörülmények között töltöttük falusi környezetben, keményen megdolgozva a család kötelékén belül a mindennapi kenyérért, illetve kitartóan tanulva  az értelmiségi pályára  kerülésért. Ebből adódóan világlátásunk sok mindenben megegyezett. Családomhoz még az is közel hozta, hogy akárcsak a feleségem, ő is unitárius volt, s  egy iskolában, az egykori keresztúri Unitárius Főgimnáziumban végezték  középiskolai tanulmányaikat, melynek jelmondata volt, hogy a tanulónak „a véka tudás mellé egy köböl erkölcsöt kell adni”.

*     *     *

1924. december 18-án született a Nyárád menti Jobbágyfalván Kocsis Lajos és Balogh Julianna gazdálkodó földműves szülők gyermekeként. Elemi iskoláinak első négy osztályát  szülőfalujában végezte. Ezután szülei a jó tanuló gyermeket a székelykeresztúri főgimnáziumba íratták, ahol kiváló tanárok  útmutatása szerint lélekben nemesedve, tudásban gyarapodva  tanult.  Természetes lett volna, hogy az érettségi után beiratkozzék a Kolozsvári Egyetem valamelyik karára, hiszen  1940 ősze óta  már nem kellett Magyarországon végezni az egyetemet, a Bécsi döntés után visszaköltözött  az egykori Ferencz József Tudomány Egyetem. Csakhogy abban az időben  nem folytak természetes mederben a dolgok, időközben Magyarországot is belesodorták a második világháborúba, így Kocsis Lajosnak is még az érettségi előtt „el kell(ett) mennie katonának”. A rá jellemző fukar szóval kétszer is elmesélte, hogyan járt egykoron, alig 18 évesen a „hadak útján”. Németországig haladva, amerikai fogságba esett.  S ő még szerencsésen megúszta sebesüléssel, barátainak egy része szeme láttára halt meg bombatalálatban. Hamar hazakerült, és tanárai jóakaratával még 1945 nyarán, összevont vizsgák letétele után, érettségizett.
A kolozsvári Bolyai Egyetem Orvosi Karára iratkozott be, amelyet éppen akkor helyeztek át Marosvásárhelyre, így az első diákok egyike volt, aki a Maros-parti városban kezdte el tanulmányait. Részese volt annak a hihetetlen nagy munkának, melyben diákok és oktatók  a vásárhelyi lakosok támogatásával a semmiből hozták létre azt az intézményt, amely nemsokára felzárkózott az országban működő négy másik, orvosokat képző egyetem mellé.
1951-ben végzett, és az újonnan létesített rétyi egészségügyi körzetbe nevezték ki. Ide tartozott Maksa, Eresztevény, Besenyő, Egerpatak, Szacsva, Komolló és Bita is. Közlekedési eszköze egy sovány ló (Bandi) vontatta kétkerekű kordé volt, a személyzetet három gyorstalpalásos módszerrel képzett bábaasszony alkotta. A sepsiszentgyörgyi központtal csak reggel 8 és12 óra között volt telefon-összeköttetése, után egy többnyire nem működő félautomatával próbálhatott  szerencsét.
Ilyen körülmények között dolgozott két évet, megküzdve az akkor még igen nagy számban előforduló fertőző betegségekkel, vállalva a bukaresti szolgasorból pénzükkel együtt betegséget is hazahozó szifiliszesek kezelését, a tífusz, tetanusz és tuberkulózis kikúrálását. S mert az osztályharc teljében dúlt akkor, előfordult, hogy néha feljelentették a szókimondó, rendszerrel nem éppen szimpatizáló, a munkától agyongyötört orvost. Mindezt – mint utódjának – évtizedekkel később mesélte el.
A kötelező körorvosi szolgálat  után Gyergyószentmiklósra ment, ahol egészségügyi laboratóriumot hozott létre és megszervezte a város élelmiszerpiacának állandó ellenőrzését.
Ezután tért vissza Marosvásárhelyre, és 1958–59-ben egyéves fogászati tanfolyamon fogorvosi képesítést nyert. 1959–1961 között  a sepsiszentgyörgyi poliklinikai fogászaton alorvos. 1961-ben szakvizsgázik, s a textilgyár szakorvosaként dolgozik egészen 1969-ig. Ettől kezdve ismét a fogászati poliklinikán alkalmazzák szakorvosnak. 1990-től ugyan­itt főorvos az 1992-ben történt nyugdíjazásáig. 1991 és 1996 között a bukaresti Hyperion Egyetem Sepsiszentgyörgyre kihelyezett fogtechnikai  szakán tanít. Számos fogászati konferencia résztvevője, illetve előadója.
Érdeklődése a szigorúan szakmai munkán kívül más területekre is elvitte. Így a Petőfalva és Zabola közötti régészeti ásatásoknál az Árpád-kori sírokból előkerült csontvázak  fogászati vizsgálatát is ő végezte, hozzájárulva annak bizonyításához, hogy Székelyföldet már a székelyek betelepítése előtt is  magyarok lakták.
Unitárius vallását nyíltan vállalta. Sokat beszélgettünk arról, hogy a „zsidózó székelyek” üldözésével mind az erdélyi fejedelmek, mind a Habsburgok az  unitáriusokon is alaposan elverték a port, sok helységben  kizavarták őket a templomaikból, elvették javaikat és más felekezetűeknek adták oda. „Csoda, hogy mindezek ellenére az unitárius egyház – amelynek  soha nem voltak főúri támogatói, csak kiváló papjai és hívei – napjainkig fenn tudott maradni” – zárta a beszélgetést.
Identitása felvállalása, szókimondása, tartása miatt – bár kirakatperek rendezése már nem volt ildomos – a „gyámságos kezek” megtalálták a módját, hogy „nyers nyakasságáért” megfenyítsék.
Edit lánya  még hozzáteszi:  Igazából még a munkaszeretetét és kötelességtudatát emelném ki, hiszen a halála előtti napon is kihúzta egy régi betegének két fogát, pedig nehezen tartotta magát.
Az alorvosi státusát kiegészíteném azzal, hogy bár románul kellett letennie a főorvosi vizsgát, s ő magyarul végezte az egyetemet, sikeresen megtette, de „hely hiányában” (így fogalmazták meg a hivatalos szervek) csak évekkel később kapta meg a titulust.
Egyenes volt és szókimondó, a politikai fogolyról – román volt az illető, és ő maga mesélte el  nagy tisztelettel – is levetette a bilincset a rendelőben, és kiküldte az őrzőjét, mondván: „Nálam csak beteg van és orvos.”
Ars poeticája volt a József Attila-i verssor: „Dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes.”
Sepsiszentgyörgyön az apósával együtt épített családi  házat, de jobbágyfalvi szülőházát is karban tartotta, és  hétvégeken szívesen látogatott haza.
1957-ben nősült. Felesége Garai Edit tisztviselő, később a fogászaton asszisztensnője volt.  Edit lánya mérnök-tanár, László fia tanár lett. Utóbbi Magyarországra költözött.
Öt unokája: Örs, Emőke, Imola, Lehel és Hunor közül a legnagyobb folytatja az ő mesterségét, míg Imola általános orvos lett.
A sepsiszentgyörgyi vártemplomi református temetőben temették 2006 december 18-án, éppen 82. születésnapján, ahol felségével együtt alussza örök álmát.