5.Hencz Hilda: Magyar Bukarest

2016. április 16., szombat, História

Festőművészek
A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.

  • Szathmáry műhelye
    Szathmáry műhelye
  • Elena Cuză portréja
    Elena Cuză portréja

 

Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosen­thal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefal­ván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket.
Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentum­értékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta.
Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.

(folytatjuk)

JÁNOS ANDRÁS fordítása

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy Sepsiszentgyörgyön a járványügyi vörös forgatókönyv lépett életbe?









eredmények
szavazatok száma 600
szavazógép
2016-04-16: Élő múlt - Mózes László:

Az elpusztított Szászavinc

Az Érchegység egyik falucskája Szász­avinc, amelyet elpusztított a román iparosítás, s a térség egyik ismert településcsonkjává vált. Egykori templomát elöntötte a szomszédos veresvölgyi rézbánya iszapja, tornya néhány évtizede felkiáltójelként mutat az égre a színes zagytározóból. A település sorsa némiképp Bözödújfaluéhoz is hasonlítható, de az elmúlt években inkább a Verespatakra tervezett cianidos aranybánya kapcsán emlegették, ám a romániai falurombolás előzményének is tekinthető.
2016-04-16: Elhalálozás - :

Elhalálozás

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a drága jó édesanya, nagymama, dédnagymama, anyós, anyatárs, rokon, szomszéd,
özv. RÁPOLTI ETELKA
született BÓDI
életének 82., özvegységének 19. évében rövid szenvedés után csendesen elhunyt.
Temetése 2016. április 17-én, vasárnap 14 órától lesz az oltszemi temetőben református szertartás szerint.
Részvétfogadás a temetés napján 12 órától az oltszemi családi háznál.
Pihenése legyen csendes, emléke áldott.
A gyászoló család
17751