(délutáni beszélgetés) Amikor megírta A nyugalom című regényét, fogalma nem volt arról, hogy azt valaha rendezőként színpadra is állítja. Bár hamar megszületett a regény első színpadi változata: ő maga írta a Nemzeti Színház számára. Aztán pár év múlva megrendezte Radu Afrim, az előadás díjnyertes lett a Sepsiszentgyörgyre visszaköltözött Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon – akkor és itt látta ő maga is, és rácsodálkozott, mennyiféle olvasata lehet saját művének. És az előadás utáni beszélgetésen tett egy „felelőtlen“ kijelentést, miszerint egyszer szívesen rendezne színházi előadást, persze, nem vendégszöveghez nyúlna, hanem önmagától merítene – és rögvest kapta is a felkérést. (Mindezeket nagyjából a Bod Péter Megyei Könyvtárban zajlott hétfő délutáni közönségtalálkozón mondta el Bartis Attila Szegő János kérdéseire válaszolva – azt már nem volt alkalma hozzátenni, hogy honnan szoros kötődése a színházhoz. Gyerekkora egy részében Marosvásárhelyen a Köteles utcában laktak, a Stúdió Színház vészkijárata udvarukra nyílott. „Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem” – idézet egy korábbi interjúból. A nyugalom pedig „erősen színházhoz kötődő regény”.) (És még egy adalék, akár mint magyarázat is a felelőtlen szó fentebbi idézőjeleire: „A Rendezés című színpadi mű már megvolt, a budapesti Vígszínház felkérésére írta korábban, de ott végül nem mutatták be” – idézet a Rendezés bemutatója előtt tartott sajtótájékoztatóról megjelent tudósításból.)
(esti előadás) Színház a színházban. Vagy nagyon bejön, vagy nagyon nem. A Bartis által létrehozott szituáció nagyon bonyolult: színészeinek gyakorlatilag ugyanazt kell az előadás előadásában eljátszaniuk, ami az előadásbeli életük. Valószínűleg ez így csak bonyolítja a Rendezés megértését – tisztázzuk hát. Van a kerettörténet, miszerint egy színházi előadás próbafolyamatának vagyunk tanúi. Lineáris felépítés, a „való világ” és az előadásbeli szál egymást kiegészíti: ahol egyik története abbamarad, ott folytatódik a másiké. A „való világban” a színház főrendezője – az „Atyaisten” – próbálja színészeivel a saját életéből írott darabot, főszerepben volt felesége – az egyetlen a társulatból, aki szembe mer és tud szegülni vele. A többiek különféle okokból ellenvetés nélkül teljesítik akaratát. Bartis Attila rendezőként azt vallja, „én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit” – miközben előadása rendezője (aki amúgy fizikai adottságaiban is nagyon hasonlít hozzá) épp azt teszi. És az eszköz szentesíti a célt módszerével éri el, hogy színészei akként játsszanak, miként ő kívánja. Aljas gazember vagy jó rendező? Sosem tudjuk meg, hiszen az előadásbeli előadást csak részleteiben láthatjuk. Annyit belőle, amennyi épp elég a dráma felépítéséhez. Papíron. Hiszen aki tudja, miből mivé kell válnia a Rendezésnek, könnyen és élvezettel hangolódik rá az előadásra, aki nem, az eleinte kapkodja a fejét. És később is. Hogy a végén mégis tapsol, és nem udvariasságból, azt jelzi: nehézkesen ugyan, de kialakul az összkép. Egy furcsa, semmire magyarázatot nem adó, de annál hatásosabb felütéssel: az „Atyaisten” múltja sem folttalan, hajdani besúgói múltjáról lehullik a lepel. Függöny. Azaz annak hiányában nagy csend és mély sötét.