– Hogyan érezted magad a tavalyi városünnepen?
– Tavaly másodszor voltam Sepsiszentgyörgyön, ugyanis a nyolcvanas években csíkszerdai jégkorongozóként megfordultam a városban. Összességében nagyon pozitív élményekkel távoztam, jól árultam, éppen ezért élek a lehetőséggel, s idén is megpróbálom a Szent György Napok alkalmával portékáimat értékesíteni.
– Ezúttal nemcsak kerámiákkal érkezel, hanem a Haramia című regényedet is magaddal hozod. Az újságírói szakon szerzett tudás ösztönzött arra, hogy könyvet is írj, vagy valamilyen belső késztetés hatására fogtál neki?
– A kommunikáció szakot valóban elvégeztem, de úgy gondolom, vannak sokkal jobb újságírók, mint én. A Haramia című regényt belső késztetésre írtam: legbelül már nem bírtam a rám nehezedő nyomást, és ki kellett írnom magamból a vélt vagy valós sérelmeimet, hogy múltamat tudjam lezárni. Megjártam a damaszkuszi utat, nagyon sokan belém törölték a lábukat. Voltak, akik jogosan, mások jogtalanul, de azt mindenki döntse el maga. Nagyon sokan írtak rólam jót-rosszat, valóst és valótlant, tehát egy nagy terjedelmű bibliográfia állt rendelkezésemre irányadóként.
– Mikor jelent meg a regényed, és miért éppen a Haramia címet kapta?
– Tavaly novemberben, és azért kapta ezt a címet, mert a történetben a börtönnaplómat használom mankóként, visszatekintve gyermekkoromig. Nagyon kevesen tudják: pályafutásom úgy kezdődött, hogy zenész szerettem volna lenni, és hangszereket loptunk. Így kerültem Moldvába pontosabban Aknavásárra, ahol két évet ültem javítóintézetben. Mindezeken a valós eseményeken túl van a történetnek egy fikciós vonulata is, amely részben társadalomkritikával keveredik.