Csupán egy olyan gyermek, majd felnőtt s öregedő ember gondolatvilágának vetületei, töredékei, kinek életében egy ördögien átkos történelmi esemény kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Meghatározta sorsát, világát, egész életútját” – írja a könyv utolsó fejezetében. Féder Zoltán „tűnődései” – valójában vívódásai –, melyeket e kötetben papírra vetett, a zsidó és az őt befogadó közösség (esetünkben a háromszéki székely-magyarság, hisz a szerző élete első részét itt élte le) viszonyát boncolgatják megválaszolatlan kérdések által, de e kérdések mögött ott a – jogos – vád: „Tény az, hogy 1944-ben a helyi lakosság nem emelt kifogást a zsidók kitakarítása ellen. A tisztogatás idején nyilvános ellenvetésről, zsidókat mentő vagy bújtató akciókról sem szóbeli említések, sem írásbeli feljegyzések nincsenek.” E passzivitásnak, közönynek vagy önmentegető „parancsteljesítésnek” az „eredménye” aztán ismert: az Auschwitzből és a többi haláltáborból soha haza nem tért 611 háromszéki zsidó nevét kőtáblák őrzik a sepsiszentgyörgyi zsidó temetőben. „A táblákat aztán lassan belepi a por. Eltűnnek a nevek, s velük a gyilkosok és világuk valós bűnei. Anélkül, hogy valaki is választ adott volna arra az egyetlen kérdésre: miért?” Ezt az egyetlen kérdést teszi fel újra és újra, számtalan megközelítésben Féder Zoltán a miért-könyvben – és félő, miként ő sem talál önmaga számára kielégítő válaszokat, úgy mi sem tudunk kielégítő feleleteket adni.
A Tűnődések egy megdöbbentő részlete idézze a zsidók Háromszékről történt „kitakarításának” történetét.
„Arról az időszakról (1940–1944)
Sepsiszentgyörgyi levéltári kutatásaim során találtam egy olyan hivatalosan is iktatott dokumentumot, mely véletlenül elkerülhette a levéltári selejtezések sorát.
Az alábbi, 1944. április 22-én keltezett és az Alispáni Hivatalban május 3-án iktatott, minden vonatkozásában igen jellemző hangú és tartalmú kézírásos kérvényt Kún Sándor gelencei kereskedő írta Háromszék vármegye akkori főispánjának. A levél feltárja a kérelmező azon igyekezetét, amellyel addigi élete folyamán meg akart felelni a befogadó társadalom elvárásainak. (...) Ez a mindig bizonyítani kényszerülő magatartás jellemző volt az itt élő zsidó közösségre, a minden nap tudatosan vagy tudat alatt megélt világára. A levél egyben tükrözi az 1944. esztendő válságos időszakában Háromszéken élt zsidók helyzettudatát is, és a valós állapotuk ismeretének teljes hiányáról árulkodik.
Méltóságos Főispán Úr.
Bocsásson meg, hogy én a porszem felemelem a szavamat Önhöz, de úgy érzem, hogy az Ön fenkölt személye és családunk iránt táplált mélyen gyökerező ismeretsége jogot ad ahhoz, hogy végső kétségbeesésembe a Méltóságos Főispán úrhoz forduljak és megkérjem arra, hogy ha tud rajtam segíteni, nyújtsa ki megmentő kezét és emeljen fel a porból. (...)
Én, a levél írója a Kún Jakab fia vagyok Uzonból, ha még emlékszik rám a méltóságos Főispán Úr. És most röviden leirom eddigi élettörténetemet. A múlt világháborúban, mint 16 éves diákot választottak meg a református ifjúsági egyesület elnökének, ahol egymásután a nyári szünidőben három műkedvelő előadást rendeztünk. Az egyikből vettük a harmoniumot, a másik és harmadikból kijavitottuk a református templom orgonáját, melyet a románok 1916-ban teljesen szétromboltak. Tizenhét éves koromban, mint nyolcadikos diák önként jelentkeztem katonának és a 24-eknél hadapródi rangig vittem. Azután jött a forradalom. Ekkor ismét önként jelentkeztem a Székely Hadosztályba, melynek harcaiban mindvégig résztvettem, volt ezredesem bizonyitványa szerint mint szakaszparancsnok hőseiesen. Úgy a református lelkésztől, mint a székely hadosztály egykori ezredesétől irásbeli dokumentumaim vannak.
A székely hadosztálytól való hazatérésem után 1 évig mint magyar irredentának nem volt szabad mozgásom, minden nap jelentkeznem kellett a csendőrségen. Ennek ellenére ismét átvettem a ref. ifjúsági egyesület elnökségét és egész addig nem mondtam le róla, míg szülőfalumból Uzonból ki nem üldözött a hatóság. Ekkor jöttem Gelencére, ahol azonnal beléptem a Magyar Pártba és ennek buzgó tagja voltam a honvédség dicső bevonulásáig, annak ellenére, hogy mint magyar irredentát itt is számtalalnszor üldöztek a csendőrök és választás alkalmával emiatt le is fogtak. Szerény anyagi viszonyaim között a gelencei rom. kath. egyházat és a felekezeti iskolát pénzadományaimmal a megszállás súlyos évei alatt állandóan támogattam, éppen ezért a falu főesperesének a bizalmát is kiérdemeltem.
Úgy érzem, hogy a fenti szereplésem és viselkedésem alapján megérdemlem a kivételezettséget is, mert gondolom, hogy viselkedésem, ámbár magyar kötelesség volt, kimeríti a kivételezettségre előirt feltételeket.
És most, az üzletem bezárásának pillanatában arra kérem a méltóságos Főispán urat, hogy közismert igazságszeretete alapján intézkedni kegyeskedjék a gelencei előljáróságnál, hogy üzletem hagyják nyitva, mert ez részemre a megélhetés kúlcsa, mert üzletemből tartom fenn családom és két gyermekemet és segélyezem özvegy édesanyámat, akinek egy fia a múlt világháborúban hősi halált halt és két fia és egy unokája Oroszországban a magyar hazáért áldozta fel életét.
Szívszorongva várom szives azonnali intézkedését és remélem, hogy a méltóságos Főispán úr nemes szivébe vetett bizalmamban nem fogok csalódni.
Gelence, 1944. április 22. legmélyebb tisztelettel Kún Sándor – kereskedő. Gelence, Háromszék megye.”
A kérvény hátoldalán 1944. május 7-i dátummal jegyzett alispáni válasz, a gelencei jegyzőnek címezve, mely határozat szerint a levélíró az illető fórumoktól kérheti a zsidótörvények alóli felmentését.
S itt, ebben a válaszban benne rejlik a hatalomnak és adminisztrációjának a zsidóival szembeni cinikusan hazug s képmutató politikája. A kérvényező forduljon az illető fórumokhoz! Köztudott volt, hogy a zsidók, köztük Kún Sándor gelencei kérvényező és családja is már május 3-tól a sepsiszentgytörgyi gyüjtőhely foglyai voltak. Kún Sándor teljes családjával népirtás áldozata lett. A fenti levélben említett, Oroszországban elesett két fiú, Kún László és Kún György s az unoka, Kún József 1942-ben az ukrajnai munkaszolgálaton pusztult el. Ennyi.