lepkeszárnyról színes por szitál, befesti a földet,
okkerre a zöldet, fényesre az éjszakát, ez is egy újabb
kikelet, benne van a rügyben a dallam, víg kolomp
újra a réten, zsivaj a téren, száz és száz szólamú
gyerekkórus, gyerekarcról gyerekmosoly, utánuk
itt marad a visszhang, egyet csendül, kettőt koppan,
sárga pálcájával vezényel a karnagy, most a szoprán,
most az alt, ujjbegyein tíz kis láng, szemhéjain átsüt az
izzó parázs, próba ez, vagy már az előadás?
nem kérdezi, nem is fontos, csak égig érjen a
dal, szóljon az ének, tisztán, mint angyali hang,
ennyi csak az élet, nem nagy mutatvány, mint a
nádpálca hegye által leírt láthatatlan görbe, olykor
magát keresztezi, máskor elszalad előre és néha
álmatagon megpihen.
súlytalan emlékek, zsúfolt bárasztalok mellett felidézett
történetek, köztük hamisak is, de mind-mind szépek –
jeltelen sírokba költöztek a hősök, az átírt múlt
ellen így védekeznek.
lehet ez most egy újabb hajnal, könnyű ritmus
egy átvirrasztott éjszakán, opus a fekete űrzongorán,
negyedszáz esztendő örök pillanata, de hát a titkok
titkok maradnak mindörökké, megfejthetetlen álmok
képében tűnnek fel időnként, és maradnak azoknak, amik:
illékony rejtelmeknek, mindig újjászülető képzeletnek.
már számtalanszor elhatározta, előbb a kenyér és a tej, hisz
oly sokba kerül az étel, de nem, ezredszer is – most is –
nem, hiszen hallotta, ott az a sor a Hungáriával szemben,
delejes csábítást érez hát, és – bár viszolyog a tömegtől – mennie kell,
végiggyalogol a Csíki utcán, utat tör a hömpölygő tömegben,
a sátraknál sorban, egyenként veszi kézbe a könyveket, simogatja,
mint féltett kincseket, és nem gondol arra, hogy reggel vizet kell
innia tej helyett, miként arra sem, hogy a könyvespolcon rég
nincs már hely – hogy ő az az eltűnőfélben levő emberfajta, aki
egymaga küzd önmaga ellen, ám másként mégsem tehet;
különben is dallam lelkének az írott szó, akár megzenésített
ballada.
este a főtér fázósan egymás mellé húzódó kövei is muzsikálnak,
színes szimfóniát harsog egyforma szürkeségük, miközben pattog
és dörren a szívdob, ezer és ezer talp simogatja és tiporja,
lapítja és csiszolja a folyékony lávába valamelyik elmúlt
jégkorszakban beleszilárdult ősritmust, a tűz mellett
eltáncolt esőhárító rítust a sámándob pattogó hangjára, a
különc jövőlátó savószín szemeivel réved a múltba,
jobb keze megáll a levegőben, dobján még remeg az
odvában leölt sárkány kifeszített bőre, és akkor megdörren az ég,
belehasít a fény az éjszakába, elválasztja az eget a földtől,
belehasít a fény az éjszakába, elválasztja az embert az istenektől,
akihez imádkoztál, sámán, nem hallgatott meg, így hát marad a
csend, ott mélyen, legbelül, és a lebírhatatlan kényszer, hogy
egyszer találkozni kellene, egyszer még találkozni kellene a
nemlétben bolyongó lelkekkel. A burokba zárt lángot az itt maradottak
dalba rejtett fohásza emelje.