Váry O. Péter
Nézni, hallgatni, olvasni, befogadni, mint
etűd, mint hosszú futam a fuvolán, mint
mikor lágyan felszáll egy dallam, aztán viszi a
szél tovább, lebegve sodorja, látni, amint élvezi és
óhajtja, sőt, kívánja, mert tavasz és mert játék,
lepkeszárnyról színes por szitál, befesti a földet,
okkerre a zöldet, fényesre az éjszakát, ez is egy újabb
kikelet, benne van a rügyben a dallam, víg kolomp
újra a réten, zsivaj a téren, száz és száz szólamú
gyerekkórus, gyerekarcról gyerekmosoly, utánuk
itt marad a visszhang, egyet csendül, kettőt koppan,
sárga pálcájával vezényel a karnagy, most a szoprán,
most az alt, ujjbegyein tíz kis láng, szemhéjain átsüt az
izzó parázs, próba ez, vagy már az előadás?
nem kérdezi, nem is fontos, csak égig érjen a
dal, szóljon az ének, tisztán, mint angyali hang,
ennyi csak az élet, nem nagy mutatvány, mint a
nádpálca hegye által leírt láthatatlan görbe, olykor
magát keresztezi, máskor elszalad előre és néha
álmatagon megpihen.
súlytalan emlékek, zsúfolt bárasztalok mellett felidézett
történetek, köztük hamisak is, de mind-mind szépek –
jeltelen sírokba költöztek a hősök, az átírt múlt
ellen így védekeznek.
lehet ez most egy újabb hajnal, könnyű ritmus
egy átvirrasztott éjszakán, opus a fekete űrzongorán,
negyedszáz esztendő örök pillanata, de hát a titkok
titkok maradnak mindörökké, megfejthetetlen álmok
képében tűnnek fel időnként, és maradnak azoknak, amik:
illékony rejtelmeknek, mindig újjászülető képzeletnek.
már számtalanszor elhatározta, előbb a kenyér és a tej, hisz
oly sokba kerül az étel, de nem, ezredszer is – most is –
nem, hiszen hallotta, ott az a sor a Hungáriával szemben,
delejes csábítást érez hát, és – bár viszolyog a tömegtől – mennie kell,
végiggyalogol a Csíki utcán, utat tör a hömpölygő tömegben,
a sátraknál sorban, egyenként veszi kézbe a könyveket, simogatja,
mint féltett kincseket, és nem gondol arra, hogy reggel vizet kell
innia tej helyett, miként arra sem, hogy a könyvespolcon rég
nincs már hely – hogy ő az az eltűnőfélben levő emberfajta, aki
egymaga küzd önmaga ellen, ám másként mégsem tehet;
különben is dallam lelkének az írott szó, akár megzenésített
ballada.
este a főtér fázósan egymás mellé húzódó kövei is muzsikálnak,
színes szimfóniát harsog egyforma szürkeségük, miközben pattog
és dörren a szívdob, ezer és ezer talp simogatja és tiporja,
lapítja és csiszolja a folyékony lávába valamelyik elmúlt
jégkorszakban beleszilárdult ősritmust, a tűz mellett
eltáncolt esőhárító rítust a sámándob pattogó hangjára, a
különc jövőlátó savószín szemeivel réved a múltba,
jobb keze megáll a levegőben, dobján még remeg az
odvában leölt sárkány kifeszített bőre, és akkor megdörren az ég,
belehasít a fény az éjszakába, elválasztja az eget a földtől,
belehasít a fény az éjszakába, elválasztja az embert az istenektől,
akihez imádkoztál, sámán, nem hallgatott meg, így hát marad a
csend, ott mélyen, legbelül, és a lebírhatatlan kényszer, hogy
egyszer találkozni kellene, egyszer még találkozni kellene a
nemlétben bolyongó lelkekkel. A burokba zárt lángot az itt maradottak
dalba rejtett fohásza emelje.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.