– Én többet nem megyek iskolába – jelentette ki elszántan a kisfiú, miközben kibújt a vállába vágó, hátára nehezedő táska alól.
– S miért nem? – kérdezte az édesanyja.
– Mert meg vagyok haragudva.
– Meg vagy haragudva? Ugyan biza kire?
– A bö betűre.
– A bö betűre? – mosolyodott el az édesanyja.
– Arra – mondta szigorúan a kisfiú.
– A kicsire vagy a nagyra?
– Mind a kettőre. De leginkább a nagyra. A nagy írottra.
– Hát mit vétettek azok a bö betűk?
– Nem hagyják magukat leírni. Kivált a nagy írott. Hol a képit fújja föl, hol a hasát dülleszti ki. Mintha csak engem akarna bosszantani. Mert a padtársamnak bezzeg engedi magát leírni. De még milyen szépen engedi, hogy még a tanító néni is megdicsérte a padtársamat. Az ő nagy bö-jét.
– S a tiedet?
– Megmosolyogta. És megfogta a kezemet, hogy ketten írjuk le.
– És sikerült?
– Sikerült, úgy-ahogy. De amint továbblépett a tanító néni, s magam akartam leírni, megint úgy kidüllesztette a pocakját, úgy beszívta a képét, hogy mérgemben elkezdtem sírni.
– Sírni, ekkora fiú létedre? – ámult el a kisfiú édesanyja.
– Sírni hát – pityeredett el újra a kisfiú –, az osztály meg kacagni, röhögni. Én többet nem megyek a bö betűvel egy iskolába – sírta, jobban mondva, bőgte most már el magát a kisfiú, s odabújt az édesanyja kötényéhez…
Az édesanyja szelíden megsimogatta, s azt mondta:
– Ne sírj, na. Mindjárt itthon a bátyád, s ő is kinevet, ha meghallja, hogy miért bőgsz.
– Nem akarok – szipogta a kisfiú. – Nem is fogok.
– Mit nem fogsz? – kérdezte az éppen betoppanó nagyfiú.
– Iskolába járni, a bö betűvel egy iskolába járni – mondta a még mindig szipogó kisfiú helyett az édesanyjuk.
– Márpedig bö nélkül nincsen iskola és nincsen ábécé, még Zengő ábécé sincs – mondta a nagyfiú. – Vagy azt akarod, azt akarnád, hogy Bari bég a zöld gyepen helyett ari ég a zöld gyepent írjanak?
Ezen már a kisfiúnak is mosolyognia kellett. A mosógép is hirtelen forgásra kapcsolta magát. S a kakukk sem felejtette el kakukkintani a déli egyet. S egy kicsit még mintha kacsintott volna a kisfiú felé.
– Elbánunk mi azzal a nagy basa bével – biztatta még a nagyfiú a kisfiút. – Mire édesanya az ebédet elkészíti, olyan nagy béket írsz, meglátod, hogy a kakukk is ezután bakukkot mond a tiszteletedre.
Azzal bementek a nagyfiú szobájába. S hogy ott mi történt, mi nem, nem tudhatjuk. De kevéske csönd után azonban már a vidámság hangjai cirpegtek ki az ajtó résén. S mire asztalra került az ebéd, boldog madárként röpdösött a kedvük.
És csupa gyönyörű nagy bével volt tele majdnem egy egész füzetlap. Ha a kakukk nem is tudott dicséretül bakukkot mondani, kárpótlásul a tanító nénitől akkora dicséretet hozhatott ma délben haza a kisfiú, hogy még a nagyfiúnak is jutott belőle egy boldog mosolyintásra való.