Csaba öcsém számtan–fizika szakos tanárként Gyimesfelsőlokon tanított a szakközépiskolában. Azonos rajonban éltünk, a távolság sem volt túlságosan nagy, a vonatjárat kényelmessé tette a két helység elérését. Természetes, hogy gyakran találkoztunk.
Letartóztatásom híre azonnal eljutott hozzá. Először Szőcs Károlyékhoz, csíkdánfalvi házigazdámhoz utazott, majd a Securitatét kereste meg Csíkszeredában – ahogy Szőcsék emlékeztek – szörnyen dühösen. Csaba, ha valamiért bosszúság érte, máris robbant.
Kiszabadulásunk után már Csaba sem emlékezett vissza pontosan a szeku parancsnokával lefolytatott szóváltásra, de arra igen, hogy az kifejezetten számonkérő volt. S ez páratlan vakmerőségnek minősült a teljhatalmú elnyomó gépezet helyi hatalmasságával szemben. Csaba azzal érvelt, hogy azért érdeklődik, mert Attila a bátyja, ő csak ismeri, és tudtával semmi államellenes cselekedetet nem követett el. A parancsnok rövid úton elutasította – természetesen ügyemre vonatkozó válasz nélkül –, majd búcsúzóul megjegyezte, hogy lesz nekünk magára is gondunk. És volt is. Csabát még abban az évben, szeptember harmadikán letartóztatták és 18 év kényszermunkára ítélték. (Majd a későbbiekben kitérünk arra is, hogy milyen vádak alapján.) Arra még hagytak neki időt, hogy a szeku által leltárba vett és elkobzott „javaimat” hazaküldje Kolozsvárra.
Engem Zsók Lászlóval és János Lászlóval, nagybátyjával május 12-én este dzsippel Marosvásárhelyre szállítottak, és ott, egy külön cellában először éreztem át azt a leírhatatlan szorongást és fóbiáig menő zártságérzést, a szabadságtól való megfosztást, a saját személye felett rendelkezni nem tudó érzéskomplexumát. Aztán megkezdődött az augusztusig tartó vizsgálat. Fábián Márton százados volt a vizsgálatot vezető tiszt. Jóformán már mindent tudtak rólam, mert sorrendben a 11 személyből álló tanár-diák csoport hetedik tagjaként tartóztattak le.
Szekusokkal és engedélyezett hozzátartozókkal megtöltött tárgyalóteremben 1959. szeptember 15-én zajlott a tárgyalás – szándékosan, célzatosan épp a tanév kezdetén. Ki is használta ezt a jó és a rossz példázatával a vádat ismertető ügyész. A tárgyaláson még nem hirdettek ítéletet, ezeket mi később ismertük meg, amikor a marosvásárhelyi tranzitbörtönben a szolgálatos tiszt felolvasta. Én – nem látva a rövidre szabott, engedélyezett beszélgetésen Csabát – ekkor tudtam meg, hogy őt is letartóztatták.
Miért ítéltek el? Mik voltak a húszéves kényszermunkára ítélt biológiatanár bűnei? Megírom ezt is. Egyelőre azt számítgattam, hogy most 28 éves vagyok, húsz év múlva 48 leszek. Az alkotó férfikor csúcsa. Én akkor fogom az egykori sikeres kezdést folytatni. Lesz-e még erőm, egészségem, elszántságom hozzá? És látom-e még a most még fiatalosan idős szüleimet, vagy már eltemették őket? És Ildikó húgomat, és Árpád öcsémet? Talán nem felejtenek el... Így fontolgattuk a cellában Palczer Karcsi „bűntársammal” az oly távoli jövő esélyeit.