Azt mondja a medve:
– Én már erősen megvénültem, nem a legjobban látok, nem sok hasznomat veszitek. Hanem ha a farkas koma beleegyezik, én nem leszek semmi jónak elrontója.
– Nem bánom, menjünk – szólott a farkas.
A nyulat nem is kérdezték, önként ajánlkozott.
No, amikor így megegyeztek, mindenik letisztította a bundájáról a port és a piszkot, mert tudták, hogy vásáron ünneplőgúnyában szokás megjelenni, s megegyeztek, hogy Gyergyószentmiklóson diákoknak adják ki magukat, akiket húsvéti vakációra eresztettek el az iskolából, s avval elindultak.
Sorjában mentek, mint a kutyák Udvarhelyen, ha bőrrágni indultak a Varga-patakra. Elöl ment a medve, utána a farkas, mögötte a róka s leghátul a nyúl. Így mentek, mendegéltek a Bucsinon keresztül, amíg végre szürkületre beérkeztek Szentmiklósra. Tudhatjátok, a város végén van egy nagy fogadó, s amikor a fogadóhoz értek, olyan jó sülthússzag áradt a konyhából, hogy a farkas egy tapodtat se akart tovább menni, hiába biztatták a többiek, hogy előbb nézzenek széjjel a városban, lesz ott még több kocsma is, a farkas úgy megkötötte magát, hogy nem bírtak vele. Mit volt mit tenni, bementek vala­mennyien, jó vacsorát rendeltek, s veresbort. A nyúl csak a salátát s a káposztát ette meg a hús mellől, de a többiek ettek helyette is, úgyhogy a kocsmáros s a felesége alig győzték az ételt hordani nekik.
Amikor eleget ettek-ittak, s már éjfélre járt az idő, a kocsmáros krétával összeszámolta az asztalon, amit elfogyasztottak, s azt mondta, fizessék ki, mert a fogadót be kell zárni. Erre valamennyinek inába szállt a bátorsága, csupáncsak a farkas merészkedett annyit mondani, hogy ők vakációzó diákok, most indulnak haza, majd amikor visszafelé jönnek, s pénzt hoznak hazulról, akkor becsületesen megfizetnek mindent.
– Jó – felelte a kocsmáros –, nem bánom, de hagyjátok itt addig zálogban a bundátokat, diáknak nemigen hiszek, mert már sokszor megcsaltak.
Ez a beszéd sehogy se tetszett a társaságnak, mindenik azt nézte, merre tágasabb. De mert a kocsmáros, mint a gyergyói kocsmárosok valamennyien, örmény volt, s mindjárt látta, milyen jómadarakkal van dolga, minden kijáratot idejében elzárt, sehogy se tudtak megszökni. Azután elküldött egy vadászért. Azonnal ott termett a vadász a jó fogás hírére, s egyiknek a másik után le akarta húzni a bundáját.
A medve bömbölt kínjában, a farkas ordított, a róka ugatott, csak a nyúl szava állott el ijedtében.
A kocsmáros s a vadász legelébb a medvét fogták meg, s a farkánál fogva felszegezték a falra, könnyen bírtak az öreggel. A nyulat is hamarosan melléje szegezték, félelmében már se nem élt, se nem holt. Csak a farkas meg a róka szökdözött ide-oda a kocsmában, hogy nem lehetett megfogni őket. Vagy a kezükből siklottak ki, vagy a lábuk között bújtak át, s amikor a szegletbe szorultak, a fejük tetején ugrottak egyenesen az ablaknak. A farkas száját összevérezte az ablaküveg, de kijutott a szabadba, s azzal vesd el magad, neki az erdőnek. A nagy csörömpölésre befutott a konyhából a kocsmárosné, kezében a tejfeles csuporral, s az ablakhoz állott. A róka éppen ki akart bújni a farkas után, s a farka vége beleért a tejfelbe, de azt se tudták megfogni. A medve s a nyúl, amikor társaik menekülését látták, megfeszítették minden erejüket, s nem bánták, ha a farkuk leszakad is, letépték magukat a falról, úgy elfutottak, talán még most is futnak, ha meg nem állottak.
A virágvasárnapi gyergyói vásáron azóta senki sem látta sem a medvét, sem a farkast, sem a rókát, sem a nyulat.
De aki nem hiszi, hogy egyszer ott jártak, menjen el s nézze meg, a farkasnak az ablaküvegtől most is véres a szája, a rókának a tejföltől fehér a farka hegye, a medvének s a nyúlnak pedig nincsen farka, s a nyúlnak azóta szavát sem hallotta senki, mert akkor megnémult félelmében.