Elhittem, én balga. Ugyan őt ne szidjam, ez igaz is volt, csak elfelejtette közölni, hogy a svábnak titulált német ajkúak közül rengetegen beszélnek németül (sajnos, csak tanult formában), és ők már mind ott ágáltak valami torzszülött nyelvvizsgával, akár egy-egy középiskolás tanári poszton is, ahol ragaszkodtak hozzájuk, mert nagyon jók a szakmában. Lokális gondolkodásommal fel se merült bennem, hogy a tanári fizetések nem egyformák az országon belül, hogy a budapestiek jó egyharmadával jobban keresnek a vidékieknél, s itt illik tudni, hogy eme országban Budapesten kívül minden vidéknek tekinttetik. Az igazság kedvéért azt se hagyjuk ki, hogy furcsamód a fővárosban 20–50 százalékkal volt olcsóbb a piac és általában minden, csak az albérlet drágább.
A hivatalos megoldásnak még nyoma sem látszott, de úgy éreztem, senkit nem lehet becsapnom. Az otthoniakat azzal, hogy ott kezdem el a tanévet, aztán lelépek, az ittenieket meg azzal, hogy év közben jövök. Ostromoltam tehát Magyarországot. Akkor nyáron többször léptem át a határt két-két nagy bőrönddel, igyekeztem a legszükségesebbeket álcázva csomagolni, nehogy elkobozzák, kidobassák velem, vagy visszakergessenek miatta. Egyik alkalommal kalandosan vergődtem el Pécsig, mindenfélét igénybe vettem, buszt, a lábamat, dubát, vonatot. Bosszúságomra este lett, mire odaértem. Fogtam egy taxit – én naiv –, s arra kértem, hogy vigyen el egy szálláshelyre. Végignézett, s nagyon tetszhetett neki, amit látott (ti. becsapható kliens), mert elindult velem, és elvitt egy magánszállodába. Már rosszul kezdődött: hallottam, ahogy a kapuban várásra biztatják, hogy fizetés után felezhessenek, de olyan fáradt voltam a többórás határmenti leselkedés után – mindenki emlékszik a hosszú sorokra, a csúszópénzekre, a bajszos, gáborkalapos civil intézkedőre –, hogy nem törődtem már semmivel. Hajnalig hánykódtam a történelmi értékű, nyiszorgó rugós ágyban, mert amint elgyököntöttem volna, bekapcsolt a hűtő és éktelen zajjal kezdte tartósítani a madárislátta szendvicseimet. Reggel, távozásomkor még meg is kérdezték, hogy aludtam. Erre csak annyit válaszoltam, hogy a Citadellán nemrégiben jobban és jobb körülmények között aludtam 1200-ért, mint itt, egy halandó magyartanári fizetés egytizedéért.
Aztán ismerősöknél háltam imitt-amott, és telefonálgattam 1992-ben, ahogy lehetett. Eljutottam az önkormányzathoz is, Erdély-barát hivatalnokok elé. Bevezetőnek szívélyesen elbeszélgettünk, honnan, hova, miért, gyerekeim vannak-e. Van egy lányom, aki… Tesó? – szúrta be a kérdést egyikük. Hinnye, fel se fogtam a kérdést, de jobb, ha semmi dubiózus hummim sincs, ráztam a fejemet tagadólag, és folytattam: a lányom ennyi éves, a fiam meg annyi, iskolások. Csak van tesó, gondoltam én, hogy van tesó – mondogatta egyikük...  Már tekintély ide, tekintély oda, rákérdeztem, hogy mit mind tesózik. Nálunk Erdélyben vannak gyerekek és azoknak testvéreik.
Hogyne-hogyne, biztosan találnak nekem valamit a megyében, nyelvtanárra nagy szükség van – tért vissza a témához. Ugye nincsenek nagy elvárásaim, lent kell kezdeni, teszem azt falun, és csak szerényen. Nem várhatom el, hogy annyi fizetést adjanak, mint egy őshonos magyarnak.
Ez kimondhatatlanul rosszul esett. Meg is kérdeztem, hogy miért, ha minden végzettségem megvan hozzá, nem vagyok kezdő, és valóban folyékonyan beszélem a nyelvet is.
Mert az túlzás lenne. Így is jóval többet fogok keresni, mint otthon. Igaz, hogy egyes középiskolákban érettségivel tanítanak még Pécsett is, de majd csak odafejlődnek a hazaiak is. Rengeteg orosztanárt képeznek át némettanárrá. Viszont a pénzből nem otthon fogok megélni, hanem itt – fejtegettem neki, de talán fel se fogta. Valamiért ezt a mai napig sem értik meg az őshonosok, főleg ápolónőkkel kapcsolatban hallottam a vádat, hogy ők itt halálra keresik magukat az otthonihoz képest (!), s még ők elégedetlenkednek. Elindultam hát újra a magam útján és – csudák-csudájára – leltem helyet egy tekintélyes gimnáziumban egy évre.
Európára nyiladozó értelemmel, de lokális érzelmekkel és gondolkodással (nehezen nőhető ki) az évnyitóra kicsíptem magamat, ahogy azt otthon szoktuk, és végre boldogan énekelhettem a magyar himnuszt, nem fenyegetett érte vallatás, kihallgatás vagy ilyesmi. De fenyegetett más. Már a második sornál nagy sebesen megjelent mellettem az egyik jóindulatú kolléganő, és enyhén huzigálni, majd rángatni kezdte a táskámat, én meg csak énekeltem tovább rendületlenül, elvégre ez a himnusz, mit kapkod ez itt közben. Elém kerül, és a fülembe súgta némi indulattal, hogy ők nem szokták énekelni a himnuszt. Előremutattam, hogy éppen azt kérték: énekeljük el a himnuszt, s teli torokból segítettem a zsenge hangfelvételnek.
– De a tanárok nem szokták!
– Helytelen, vetettem oda közben, s énekeltem tovább.
– Értsd meg, hogy a gyerekek kinevetnek.
Elképedtem, de nemigen szoktam abbahagyni, amit elkezdek, folytattam hát.
Az igazgatónő pedig évnyitó beszédet tartott, elmondta azt, ami a legfontosabb az elkövetkező tanévben: többféleképpen variálta, hogy ha ezek a hülye tanárok valamit rosszul csinálnak, a szülők csak azonnal szaladjanak őhozzá, mert majd ő rendet tesz. Ő azért van. De ne késlekedjenek, az első apró kicsi jelre reagáljanak, nehogy hagyják elmérgesedni a helyzetet.
A gyerekek meg azonnal szóljanak az osztályfőnöknek. Atyaisten, hova kerültem – gondoltam már akkor. Egyetlen fontos dolog van: áskálódásra inteni mindenkit.
Az „ünnepség” végére érvén a kedves kollegina mindenkinek magyarázta, hogy én, szegény, most jöttem Erdélyből, nem tudom, mi a szokás, és nem tudta megmagyarázni nekem, én pedig azt kaptam tőle, hogy hallgassak máskor, mert itt nem csak rólam van szó, még a végén az ő számukra is kötelezővé teszik a himnuszéneklést. Ezt már kicsit kiabálva mondta, meg hogy én jöttem ide, nekem kell alkalmazkodni, ha jót akarok. Az igazgatónő pedig azt kérdezte: na, hogy tetszett a megnyitó?
Nem gondoltam, hogy már az első napon letolást kapok – mondtam, én akkor is énekeltem a himnuszt, amikor büntetés járhatott érte, nem fogok most hallgatni. További fejtegetésemet az követte, hogy az igazgatónő valóban hatalmi szóval buzdította arra a tanárokat, hogy énekeljék a magyar himnuszt. Igen rossz belépő volt ez nekem: alig vettem levegőt, már kezdtek utálni.