Hétfőn és szerdán délelőtt, illetve kedden és csütörtökön délután különös csoport érkezik a sepsiszentgyörgyi Bălcescu utcai egykori varroda harmadik emeleti tornatermébe. Csupa vidám ember, akik jól érzik magukat együtt, a tornát is szeretik, a januártól indított testedzés eredménnyel is jár: egy-két kiló mínuszban, könnyebben mennek fel a lépcsőn, és ami a legfontosabb, néhányuknál a vércukorszint is a korábbinál alacsonyabb értékek körül ingadozik. Aki pedig nem érintett a diabéteszben, javított vérkeringésén, fellazította letapadt izmait, és olyan közösségben tölt el hetente kétszer egy-egy órát, ahol mindenki vállalja önmagát. A Sidó Zita kezdeményezésére tavaly létrejött felnőtt-cukorbeteg egyesület által szervezett, Szőke Attila küzdősport-edző irányította egyik mozgásórán lapunk is jelen volt.
A délelőtti tornára inkább nyugdíjasok járnak, délután vegyes a korosztály. Egyesek negyed órával, tíz perccel hamarabb érkeznek, azt mondják, óra előtt még egy-két szót váltanának a társaikkal, mások edzés után beszélgetnek vagy éppen együtt mennek haza. Szomszédok, házastársak is járnak tornászni, akik többsége dr. Halmágyi Ildikó diabetológustól és Sidó Zita asszisztenstől értesült a lehetőségről, és szinte mindannyian már a januári induláskor beiratkoztak a tornára. Közülük többen tagjai a Sweet Life nevű felnőtt cukorbetegek egyesületének, minden hónap utolsó csütörtökén találkoznak, és mára már annyian kedvelik ezt a közösséget, hogy a múlt csütörtöki, a háromszéki kúriákat számba vevő kirándulásra egy egész autóbusznyian neveztek be. Kisgyörgy Zoltánt, lapunk munkatársát kérték fel, legyen idegenvezetőjük, és nem csalódtak, olyan történelmi, helytörténeti tudással gyarapodtak egy nap alatt, hogy egyik résztvevő azt mondta: „szellemiekben gyarapodva, szinte több kilóval szálltam le a buszról, mint ahogy elindultam”.
Diéta, gyógyszer, mozgás
A cukorbetegség kezelésének három alappillére a diéta, a gyógyszeradagolás és a testmozgás. Ez a három együtt jár, ha valamelyik hiányzik, akkor nem teljes a kezelés – szögezi le Sidó Zita I-es típusú cukorbeteg, aki asszisztensként és a Kovászna Megyei Cukorbeteg Gyermekek Egyesületében önkéntesként, társaival együtt évek óta sokat tesz azért, hogy a diabéteszben szenvedőknek segítsen önmaguk elfogadásában és az egészséges életvitelben. Elmondta, az idősebb korosztály számára nincs semmilyen szervezett mozgás Sepsiszentgyörgyön, nem foglalkoztatja senki őket, ezért indították Szőke Attila vezetésével a tornát. „Sokan ráfogják valamire, hogy miért nem mozognak, fáj a lábuk, túlsúlyosak, egyedül nincs kedvük még gyaloglásra sem, de itt mindenki rájön arra, hogy lehetetlen nincs. És többen eljárnak a felnőtt cukorbetegek egyesületébe, ahol klubtevékenységeket folytatunk, minden hónap utolsó csütörtökén tartjuk a találkozókat délután fél öttől az inkubátorházban, orvosokat hívunk meg, hogy beszéljenek a cukorbetegségről, a megelőzésről, a szövődmények elkerüléséről. Olyan embereket sikerült megszólítani és elhívni a tornára, akiről nem gondoltam, hogy közösségben vállalják bajukat. Sok beteg valóban nem vállalja fel betegségét, nem akar olyan közösségbe járni, ahol cukorbetegek vannak. Itt a tornán azonban megnyíltak, összebarátkoztak, vannak, akik naponta beszélnek telefonon, és olyan embereket is sikerült bevonni, akik eléggé elzárkóztak voltak eddig. Vannak, akik amióta járnak, könnyebben fel tudnak jönni a lépcsőn, be tudják fűzni a cipőjüket, le tudnak hajolni, ha valamit a földről fel kell emelni. Elfáradnak, de elmondják, hogy egészen jól érzik magukat a torna után. Tizennégyen járnak a délelőtti csoportba, huszonhatan a délutániba.”
Bemelegítéssel kezdődik az óra, de nem erőltetve, ki, amennyire bírja.
„Tizenkilenc év harcművészet van a hátam mögött, ebből indultam ki, a bemelegítésnél olyan elemeket használunk, amit ebből a tudásból merítek. A gyakorlatok lényege, hogy megmozgassuk minden porcikánkat, fentről kezdjük lefelé a fejtől a talpig. Megkérdem, kinek hol fáj, sérülés van-e aznap, ki milyen betegségben szenved. Figyelünk, hogy mit lehet erőltetni és mit nem. A csoport lényege, hogy az idősebbeket is megmozgassuk, mert ezzel a korosztállyal senki nem foglalkozik” – mondja Szőke Attila.
Fontos a közösség
Bájkuj Emőke ötvenöt éves, nyolc éve cukorbeteg. „Idén januárban volt medencetörésem, két hónap után mankóval kezdtem járni tornászni, és két hét után a mankót letettem. Igaz, még most is van fájdalmam, de jelen vagyok, és remélem, a torna segít, s ezt eddig meg is tapasztaltam. Nagyon jó itt a hangulat, jól érezzük magunkat, igazi csoportszellem van, összetartunk. Sajnos, vércukorszintem egyensúlyban tartása nehezen megy, a diétával kell leginkább segítenem ezt, de azért fontos a mozgás. Az egyesületi találkozókra is járok, ott mindenki elmondja, milyen gondjai vannak, megbeszéljük, tanácsot adunk egymásnak.”
Cukorbeteg feleségét szeretné bátorítani a mozgásra Biró Tibor, aki ő maga nem diabéteszes, de a pocakjából szívesen legyalulna egy kicsit. „A mozgás nagyon fontos, és itt olyan tornát végzünk, ami mindenkinek jó, mindenben segít. Torna után fiatalosabb az ember, jobban érzi magát, a mozgás energiát hoz az életünkbe. Éreztem, hogy már a cipőmet sem tudom bekötni lehajolva, akkora pocakom lett, és ezt le kell dolgozni. Nagyon jó a közösség, az edző is rendkívüli, megéri idejönni.” Felesége, Biró Anna csak magas vércukorszintjére panaszkodik, pedig nem ez az egyetlen egészségi problémája, a tornát ellenben szereti. „A vércukorszintem nem igazán javult, de jól érzem magam a torna után. Felkészülök, mindig hozok magammal vizet, cukormentes kekszet.”
Ioana Codescu a brassói orvosi egyetem fiziokinetoterápia és rehabilitáció szakos hallgatója, diplomadolgozata témája a mozgás hatása az anyagcsere-egyensúlyra cukorbetegeknél, ezért jár a tornára, kezdetben csak nézte, most már aktívan részt vesz a mozgásokban. „Nagyon jó a hangulat, jókedvű mindenki, azt látom, kimondottan jókedvre deríti őket a mozgás, a torna. Szeretném jobban megismerni őket, és ha beleegyeznek, kikérdezném, hogy érzik magukat, csökkent-e a súlyuk, jobbak-e a laboratóriumi eredményeik, hisz én ezt követem a dolgozat érdekében.”
Vállalni kell magunkat
Popovics Irma hatvanöt éves, húsz éve cukorbeteg, inzulinos kezelést kap, az utóbbi időben meghízott, ezért javasolta az orvos a tornát. „Minden nagyon jó itt, legjobb a hangulat, és az magával hozza a többit, mert nem mindegy, hogy egyedül csinálod otthon vagy közösségben vagy. Mindenkitől hallunk valami új hírt, megbeszéljük a dolgokat, szóval, nagyon hasznos ez az együttlét.” Kádár Mária ötvenkilenc éves, két hónapja nyugdíjas, nem cukorbeteg, de szerinte az izmoknak jót tesz a torna. „A másik szempont a közösség, mert bizony nyugdíjasként kevés az olyan hely, ahol az ember jól érzi magát. A költségek sem túl megterhelőek, havonta ötven lejbe kerül, hetente kétszer jövünk, ezt ki lehet szakítani a nyugdíjból. Az egészségünkért ennyit tehetünk, jobb, mintha gyógyszerre költenénk. Itt jó a társaság, nem kell félni attól, hogy kövér vagyok, nagy a hasam, a másik a lábát nem tudja jobban felemelni, és az edző is csak azt kéri, amit meg tudunk csinálni. Ő mutatja tökéletesen, de mindenki annyit és úgy végez belőle, ahogy bírja, Ez egyben szórakozás is amellett, hogy nagyon egészséges. Le kellene küzdeniük az embereknek, hogy ne azt nézzék, mit mond a szomszéd, mit mondanak az utcán, merjük magunkat felvállalni, hisz sok mindenről nem tehetünk, hogy milyenek vagyunk. És egy ilyen közösségben, ahol vicc, kacagás van, könnyen vállaljuk magunkat.”
Gyuszi bácsi, azaz Gáll György büszkén mondja, hogy hetvenhat évesen ő a legidősebb a csoportban. Nyolcadikos unokája cukorbeteg, így került kapcsolatba az egyesülettel, majd a tornával. Fontosnak tartja az egészséges táplálkozást, ő maga étrendkiegészítőket forgalmaz, naponta legalább harminc percet tölt a levegőn és szigorúan betartja a napi két liter tisztított víz fogyasztását. Sok ismerősre tett szert a csoportban, jól érzi magát a fiatalabbak között, jó néven veszi, ha Gyuszi bácsinak szólítják. Gothárd Antal viccesen válaszol: „ha elmondjuk, hogy milyen jó itt nekünk, az akkor már többet nem jó”, és zenére melegít, mielőtt az órát megkezdik. Pildner Martin nem cukorbeteg, a szívével volt megműtve, azt tapasztalja, jó neki a mozgás, és nem bánja, ha későn is, de végre rászánta magát, hogy szervezett tornára járjon, „most már van időm, nyugdíjas vagyok, csak annyit végzek belőle, amennyi jólesik”.
Schafhauser Ildikó négy éve tud arról, hogy cukorbeteg, „úgy tűnik, sem az inzulin, sem a tabletták nem elegendőek, ami valóban segít, az a mozgás. Nemrég kezdtem, első tornaóra után nagy izomlázam volt, a második után kevésbé, és most már egészen jól érzem magam.” Béres Mátyásnak fájt a térde, a dereka, alig ment ötszáz métert, és kifáradt, „most már könnyebben járok, a lépcsőn korábban minden emeleten megálltam pihenni, most már könnyebb, és torna után alacsonyabb a vércukorszintem, mint általában.”
Az elmondottakat érdemes megszívlelni, példát venni azoktól, akik panasz helyett nem kis erőfeszítés árán tesznek az egészségükért, azért, hogy jól érezzék magukat. Íme egy közösség, ahol a bajokat, betegségeket, furcsaságokat, a másságot nyíltan vállalják, tanulnak egymástól, és egy kicsit önmaguk gyógyítói. És mint láttuk, nem kell túl sok hozzá, de abból a kicsiből a legtöbb: az akarat.
(A tornáról és a cukorbeteg egyesület tevékenységeiről Sidó Zitánál lehet érdeklődni a 0744 380 575-ös telefonon.)
